Baboca is a doctor

 

El sem hiszem, hogy elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez, most mégis itt vagyunk, hogy leírhatom: orvossá váltam. Az élmény gyakorlatilag feldolgozhatatlan, hihetetlen, az élet és vele együtt a lelkem pedig azóta egy pillanatra se állt meg. Ezt jól tükrözi az, hogy most jutottam oda, hogy összerendeződtek a fejemben a gondolatok, ezzel képessé váltam szavakba, mondatokba, végül egy bejegyzésbe formálni mindent. Másrészt a minden hónapban egy könyvem júliusi olvasása során tényleg sikerült egész hónap alatt egy könyvet olvasnom, ami még csak nem is volt hosszú, de mire odajutottam mindig 5-10 oldal után el is aludtam. Ezen a héten egyik este volt egy pillanatom, amikor azt éreztem a helyén van minden és megérkeztem egy helyre, amit nem is ismerek, de igazán megnyugtató ott lenni. Olyan nyugalom szigete hely volt ez. Az egész tartott úgy húsz percig, de az mind az enyém volt. 

Mióta a legutóbb írtam, lezajlott az utolsó szigorlatom online, készültem egy hónapot az államvizsgára, lezajlott az írásbeli, a gyakorlati és a szóbeli államvizsga. Friss doktornéniként ugrottam a szökőkútba, majd másnap újra, és csak sírtam és sírtam. Nem éreztem semmit úgy igazán, nem változott meg egyik percről a másikra az életem, nem lettem hirtelen pehelykönnyű, nem lettem cukorborsó kislányból hirtelen bölcs, érett doktornő. A könnyek azonban csak úgy ömlöttek belőlem. Nem lehet szavakba önteni, milyen érzés ez. Milyen azt érezni, hogy "letehetsz az asztalra" hat kemény évet, milyen hallgatni azt a mondatot, hogy "emlékszem rá, mikor még tíz évesen átjött hozzánk és azt csiripelte, orvos lesz, mi meg csak mondtuk, hogy jól van Barbikám". Milyen érzés elérni életed nagy álmát. És milyen az, amikor egy pillanatra nem tudod, hogyan tovább, mi jön most, mikor a célban állsz, és végre egyszer tényleg megállsz. Ez nem egy frissítő állomás, hanem tényleg a maraton vége. Erre úgy, mint a nagy szerelemre, nincsenek szavak. 

Több verzióban ünnepeltem meg ezt az eseményt, ott volt a szökőkút, ebédek, vacsorák, pihenés a Balatonon, csoportbuli, minden fáradtságot megérő buli nálunk, mely során letesztelésre került a kertünk és a család minden tagjának idege is. A család és a barátok körében letettem az orvosi esküt, ami egy nagyon meghatározó, sokáig emlegetett pillanat marad. Rengeteg szeretetet és élményt kaptam. Minden öröm ellenére a végén azonban nagyon vágytam a nyugalomra, visszagondolva egy fél napot töltöttem a lakásomban az egész hónapban. 

Nagyon sok bosszankodást kaptunk búcsúajándékba az egyetemtől, ami egy kissé keserédessé tette az utolsó itt eltöltött hónapjaimat. Mikor három héttel ezelőtt átvettük a diplomát, már nem is voltam igazán aktív ünneplő, nem készült sok kép, nem érzékenyültem úgy el, mint ahogy lehetett volna. Persze ettől még borzasztóan boldog voltam, azonban a fáradtság, amit minden téren éreztem csak mostanra múlt el. Az augusztusi napok nyugodtabbak, borozunk, társasozunk, sátrazunk, olvasok, a lakásban is kezdenek helyére kerülni a képek. Lassan kezd összeállni minden hivatalos dolog is, de el se tudjátok képzelni mennyi mindent kell intézni, szétfolyt az agyam. Ha semmi nem jön addig közbe, szeptember elsején elkezdek dolgozni. És akkor most jön az, amiről még nem beszéltem, de már nagyon itt van az ideje. 

Ritkán érzek ilyet, hogy helyére került valami és egy mély, teljes nyugalom járja a pillanatot át. A korábban említett alkalom mellett idén még egy ilyenben volt részem. Mintha megtaláltam volna egy újabb darabot az élet kirakósában. Ez a pillanat volt az, amikor kimondtam magamnak, hogy igen, pszichiáter leszek. Ez így van rendjén és kész. Nem tudok egy olyan dolgot mondani, ami ehhez a döntéshez vezetett, azt érzem ez így volt eleve elrendelve, nekem pedig csak végre megcsillant az út, amire rá kell térnem.

A nyárból maradt idő megmarad mozgalmasnak, de igyekszek benne megtalálni az egyensúlyt. Tervben van a megkezdett könyvön kívül még egy elolvasása (,bár az igazat megvallva amennyi könyvet megvásároltam mostanában, nyugodtan tölthetném olvasással minden napom, akkor se fogynék ki), a Velencei-tó körbetekerése, sátrazós kaland a hosszúhétvégén, a maradék hivatalos dolgaim elintézése  és az is, hogy végre nyerek a Viticulture játékban. Kívánok nektek is kellemes, pihentető nyarat, amivel feltöltődhettek az új évkezdésre. 

ui.: Bár a blog neve az, hogy baboca will be a doctor, én annyira megszerettem ezt a kis helyet, hogy eszem ágában sincsen most elbúcsúzó posztnak szánni ezt. Megváltozott témával, de továbbra is őszinte lelkesedéssel fogok írni nektek, és bármikor kereshettek! Szép nyarat mindenkinek!

Dr. Baboca

Nehéz idők

Március 6-án pókerparti nálunk. 7-én az öcsém vízilabda meccsén vagyok Hódmezővásárhelyen, később pedig a barátoknál társasjáték- este. 8-án évfordulós vacsora a már szokásos étteremben. Ezen a napon az alábbi üzenet: "Holnap akkor tali? Sajnos nem jó. Nem baj, akkor legközelebb...majd lesz még alkalom." 9-én kávé és süti egy barátnővel. 10-én hazautazás. 11-én megkezdem a készülést a jövő heti szakdolgozat védésre, majd délután érkezik a hír: az egyetem bezár, hallgató nem léphet be az egyetemre. 14-e este: az iskolák bezárnak. 

És most itt vagyunk. 

Szerdán lesz hat hete, hogy itthon, szerdán lesz két hete, hogy teljesen egyedül vagyok. 

Alig több, mint egy hónapja még sejteni se sejtettük mekkora változás áll be az életünkben, azóta pedig sokan oda jutottunk, hogy már semmi sem lep meg, és egy napnál tovább nem tervezünk előre. 

Ezelőtt ha arra gondoltam "nehéz idők", csak a számomra nem a szokásos élményt nyújtó Dickens könyv jutott eszembe, most viszont kevés szerencsés kivételtől eltekintve nincs ember, akinek ne a nehéz idők lennének. Sokan sokféle kihívással kell szembenézzünk és alkalmazkodni talán most a legnehezebb, hiszen mindezt gyorsan kell megtenni. Legyünk összezárva a családdal, a párunkkal, legyünk magányosan, dolgozzunk megfeszítetten a "veszélyben", dolgozzunk otthonról, most először tanulva a számítógépet, vagy tartsunk attól, hogy nem lesz munkánk, lógjanak a nyakunkon a gyerekek, vagy várjunk arra vajon mikorra csúszik így most az újabb beültetés lehetősége, a viharfelhők mindenki felett ott gyűlnek. Mindenkinek nehéz, és könnyen esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk másnak nem az. 

Arra kérlek titeket, hogy álljatok meg egy pillanatra. Menjetek végig azon, mik bántanak most titeket, mik jelentenek akadályt, nehézséget. Szeretném ha két dolgot is megtennétek ezekkel a gondolatokkal. Először helyezzétek el őket a saját életetekben, nézzétek meg mi az, amin tudtok változtatni és mi az, aminek csak elszenvedői vagytok, mik a nagy és mik az annyira nem is nagy nehézségek. Majd próbáljátok meg a lista legelején lévőket elhelyezni egy nagyobb körben, a családotokéban, a világéban. Ha ezzel megvagytok vegyétek sorra azokat a dolgokat, amiket kézben tartotok, amikben most jók vagytok, aminek örültök, mert ilyenek is vannak és ezek most a legfontosabbak. Keressétek azokat a lehetőségeket, amikbe most tudtok kapaszkodni. Ez más és más lesz, kinek egy jó barát, másnak a sport, a munka, a család, a sütés...ez a sor lehetne még nagyon hosszú, de szerintem mindenkinek lesz legalább egy ide illője. Ezeknek a tudatosítása hihetetlen erejű tud lenni. 

A kórházi önkéntesség miatt nem találkozok senkivel se a munkán kívülről. Nekem a megmentőm a videóhívás, és az online játszható társasjátékok, ez az elmúlt pár napban kiderült. Meg persze a kirakók, ezt többen láthattátok. 

Nem jógáztam, nem meditáltam egyszer sem, pedig milyen jól megfogadtam magamnak, ha már a helyzet mindent megad ehhez. Hozzáteszem nem először tettem már ilyen fogadalmat és egyszer sem tartottam be. Miért? Mert nem most való ez nekem. 8-10 évvel ezelőtt naponta meditáltam, most pedig egymás után két nap sem sikerül. Ezzel semmi gond nincsen. Nem kell erőltetni a kikapcsolódás olyan formáját, ami igazából nem kapcsol ki minket, csak akarjuk, mert "ezt csinálja mindenki", mert "most itt van rá a lehetőség". Ha nincs kedvetek olvasni, új receptet tanulni, bejárni virtuálisan egy kastély kertjét, minden nap öt új idegen szót megtanulni vagy újrafesteni a Mona Lisát, akkor ne tegyétek. Nem kell. 

Adjátok meg magatoknak az engedélyt, hogy a saját tempótokban és módotokon alkalmazkodjatok, változtassatok, formálódjatok. A növények fény-, és vízigénye is más és más, ez a luxus nekünk is kijár. És ha nem megy elsőre, az is rendben van. Az út nyitott, és minden esélyünk megvan arra, hogy valami többel, valami jobbal hagyjuk el ezt a szúrós indákkal benőtt sötét helyet. 

Hatalmas ölelést küldök mindenkinek!

Baboca

Whatever tomorrow brings I'll be there

Már olyan sok idő telt el a legutóbbi életjelem óta, hogy bocsánatot kérni se merek ezért. Pedig lett volna miről írni bőven. Eleinte babona-szerűségből nem írtam, bár nem vagyok babonás, valahogy azt éreztem, ha egy vizsga előtt megírom, hogy hú velem mostmár aztán minden rendben és az élet szipi-szuper, akkor kapok majd egy újabb pofont, ezért nem írtam. Megfogadtam, hogy majd a vizsga után. Aztán pihentem kicsit, és amikor leültem volna, semmi gondolat nem jött ki belőlem. Teltek a napok, indult az újabb gyakorlat, közeledett a következő vizsga, kezdődött a menet előről. Így történt meg az, hogy már emlékezni is nehéz arra, mik történtek velem, annyi idő eltelt. Azért megpróbálom sorban a fontosabb eseményeket felszínre hozni. 

Először is jól tettem, hogy összevakartam magamat a bukás után, mert a gyerekgyógyászat szigorlatra kellett az erő. Ezen a ponton említem meg, hogy ama ominózus bukásom a csodálatra méltó szülészet-nőgyógyászat tárgyból volt, aminek így különösen nem sikerült belopnia magát a szívembe (csak mert visszaolvasva a múltkori posztot, észrevettem, hogy nem is írtam ezt le, hupsz). Nagyon sokat készültem rá, és nagyon sokat stresszeltem rajta, mi lesz majd. Ehhez persze sokban hozzájárult az az önbizalomvesztés, amit a sikertelen vizsga okozott. Mellesleg ekkor már a nyelvvizsgára is gőzerővel készültem, mert persze az sem stresszelt kevésbé. Az október tehát úgy nézett ki, hogy 4-én megcsináltam a gyerek szigorlatot, ami egy meglepően jó és magabiztosságot adó élmény volt, majd megkezdtem a sürgősségi-traumatológia-sebészet gyakorlatokat. Közben 24-én elmentem szülészetből újra vizsgázni, gondolom nem nehéz elképzelni mekkora plusz nyomást érezve ezzel kapcsolatban. És a másik nagy hír, hogy 26-án pedig elmentem nyelvvizsgázni. Büszkén jelenthetem ki, hogy mind a két függőben lévő kötelességemet ezentúl a hátam mögött tudhatom. A vizsgák szempontjából egy rossz szavam sem lehet azóta (és remélem, most ezt leírva, ez nem változik meg a jövőben), jó élmény és boldogsággal töltő eredményű volt mind a sebészet, a neurológia és a pszichiátria egyaránt. Nem állítom viszont, hogy mindez simán ment. Persze én az az ember vagyok, aki mindenen többet aggódik, mint kellene, de még így is azt gondolom, hogy a december vége és az egész január az az igazi hajhullásnak és gyomorfekélynek melegágyat biztosító időszak volt benne két szigorlattal és a szakdolgozat leadási határidejével. Rendes egyetemista módjára én sem voltam készen már hónapokkal ezelőtt a szakdolgozattal, és sok tartalék energia mozgosítása kellett ahhoz, hogy időben kész legyek vele úgy, ahogy azt én szeretném. Mire készen lettem azt éreztem, megszűnt létezni az agyam és a lelkem is, egy picit viszont büszke voltam arra, hogy nem éltem a hosszabítás lehetőségével. Ezek után napokig mást se csináltam csak sokáig aludtam, ettem, újra aludtam. Azt éreztem egy nappal se bírtam volna tovább a nyomást, de szerencsére erre nem is került sor.

Így tehát most elmondhatom, hogy a 6 szigorlatból 5 kész van, a szakdolgozatot leadtam és a nyelvvizsga sem fog már megakadályozni abban, hogy diplomám legyen, kivéve ha addig ki nem találják, hogy se a német se az angol nem felel meg erre a célra. 

Nem akarom, hogy úgy tűnjön mást se csináltam az elmúlt öt, majdnem hat hónapban, mint a tanulás és a vizsgák, de olyan érzés volt bennem, hogy tartozok ennek a megosztásával. Elindultam, hogy átszeljek egy folyót hosszában, és már az első métereken szinte megfulladtam. Ki kellett mászni, elgondolkodni, változtatni a technikán és fele annyi bátorsággal, mint azelőtt újra megindulni. Most a part másik oldalához közeledve úgy gondolom, sokat tett hozzám ez az időszak és bízok benne ennek a megtapasztalása később, nehéz helyzetekben, kudarcok esetén emlékeztetni fog arra, hogy mindig vagyok képes többre, és feladni egyszerűen nem lehet.


Nagy újévi fogadalmaim, célkitűzéseim idén nem voltak, ugyanis az már előre látható, hogy ez lesz az egyik legtartalmasabb, legtöbb és talán eddigi legnagyobb eredményeket tartalmazó évem. Ha minden jól alakul, elérem életem nagy célját, lezárul majd egy nagy fejezet és elkezdődik egy még nagyobb. Egyre közelebbinek érzem ezt, és boldog vagyok, amikor erre gondolok. 

Egy dolgot azonban mégis megfogadtam. A 12 hónap 12 könyv kihívása már tavaly is megfogott, viszont az ajándékba kapott és jutalmul magamnak vásárolt könyveim, amik csak arra várnak, hogy odajussak hozzájuk, már januárban kilenc darabnál tartottak, és mire ezt megírom megint csak nőtt a számuk újabb kettővel, úgy határoztam, nem követem a kihívás tematikáját, cserébe viszont az instámon megtaláljátok minden általam / számomra választott könyvről megírt ajánlásomat, gondolatomat. 

Másik célom pedig, hogy amikor legközelebb bejelentkezek, az belátható időn belül legyen, azt mondhassam csodás élményekben volt részem, és az élménydús pillanatokat megörökítő képekkel tűzdelhessem tele majd azt a bejegyzést. 
Addig is nagy támogató ölelést küldök mindenkinek! 

Baboca