Bridge back to your heart

Vannak pillanatok, amikor elmerengek és egyszerűen érzem, hogy eszméletlen boldog vagyok. Az életem boldog. Legyen szó akármilyen rossz napról, legyek kimerült vagy kedvtelen, nem ezen múlik. Végső soron mindig oda kell kilyukadnom, hogy az élet csodaszép a maga nemes egyszerűségében. 

Azért írom ezt, hogy egy igazán giccses bejegyzésem is legyen? Nem. 

Hazudnék, ha azt mondanám, én vagyok a megtestesült pozitivitás és boldogság, mert ez egyáltalán nincs így. Éppen ezért írom le ezeket. Nekem is szükségem van és lesz is még rá. 

Sok dolog van, ami befolyásolja a mindennapjainkat, a hangulatunkat, néha banális helyzetek is letörnek, néha meg egy traktor is átmehetne rajtunk, az se lenne gond. Akkor most mi is befolyásol minket igazán? Meik Wiking kutatásai során úgy állapította meg, hogy a boldogságot befolyásoló tényezők a kövekezők: összetartozás, egészség, pénz, szabadság, bizalom és jóság. Persze a fogalmak nem ilyen nyersek, például a pénz értelmezése, nem a kereset, sokkal inkább az igények és a jólét érzése, ami tudjuk, hogy nem mindig függ a számokkal össze. A szabadság tág értelmezéséről meg nem is beszélve...
Boncolgathatnám még, de talán nincs rá szükség. Bármilyen tényező van is hatással ránk, a legfontosabb tényező saját magunk vagyunk. A saját életünk megéléséről mi döntünk. Ez lehet akár a boldogság is. És miért ne akarna mindenki boldog lenni? És akkor miért nem boldog mindenki? Nos, erre nem tudom a választ. 
Az élet elszalad mellettünk, minden reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, vagy megfőzve a kávénkat, átöltözünk otthonisba és leülünk a tételek mellé, a nap eltelik, fürdés, alvás, aztán kezdődhet az egész előről. Néha elmegyünk ide, oda, nyaralunk, bulizunk egyet, moziba megyünk, és azt gondoljuk, ez az amiért dolgozunk, ez a fent része a fent és lentnek. Aztán ott vannak a napok, amikor csak nézünk ki az ablakon és sajnáltatjuk magunkat azért, mert tanulni kell, mert ma is menni kell dolgozni,mert nem keresünk annyit, mert csak úgy nem jó az élet. Ez néha rendben is van, de a kérdésem az, hogy mennyi időt szeretnénk, szeretnétek így tölteni, és ezzel vesztegetni. Nem kell, hogy egész nap csattanjunk ki az örömtől, de legyen minden napban ilyen. Az egész csak rajtunk áll.

Számomra minden napnak megvan az a pillanata, amikor bármi is legyen, boldogság tölt el. Van egy fel kell ébredni ébresztőm, és egy összebújós ébresztőm. Így minden egyes reggel megszólal az első ébresztő, és odafordulok a párom vállára és a megmaradt negyed órára (sokszor többre, ez a boldogságkeltés van olyan veszélyes, mint a csoki) itt alszok vissza. Ez az idő minden nap az én igazán boldog időm, ilyenkor azt érzem, hogy a világ kerek, és szerencsés vagyok, amiért ez megadatik nekem. Azokon a napokon, amikor pedig nem tehetem meg, hogy átfordulok, erre gondolok, és már attól megtelik a szívem.
Lehet egy élmény, egy hely, a kiskedvencünk bújása, ami bármikor rágondolva melegséggel tölt el. Tessék hát arra minden nap gondolni legalább egyszer. 

Olyan munkám és életem lesz ahol, mások megértése létfontosságú, ahol a kedvesség és türelem megléte mindent megkönnyíthet ellenben ezek hiányán sok elcsúszhat. (A legtöbb kártérítéses per a nem megfelelő kommunikáció eredménye.) Olyan munkám lesz, ahol mások egészségének visszaszerzése, megtartása a legfontosabb, és nem győzöm majd papolni nekik, hogy a mentális egészség is mennyire hozzátartozik a teljességhez. Ehhez viszont nekem is egyben kell lennem. Egy dolog az, ha szakmailag jók vagyunk (remélem majd), de a lelki helytállás akkor is az első helyen van. Saját magunk karbantartása kell, hogy a legfontosabb legyen. Azt gondolom a well-being nem egy ilyen ölünkbe hulló dolog, hanem valami, amiért dolgozunk. Magunkon, magunkért. 

Tavaly év végén szembe kellett néznem azzal, hogy nem vagyok egyben. Kifelé meg tudtam maradni a kedves, türelmes, odaadó embernek, de belül ott volt a gond. Ezt sokáig nem ismertem fel. Heteken keresztül kellett fennálnia az álmatlanságnak, rossz alvásnak, kialvatlanságnak, mire elfogadtam, hogy itt van a pont, amikor segítséget kell kérnem. Egy igazán nehéz döntés meghozatala előtt álltam, de akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire nyomaszt engem és ilyen nagy kihatással van rám. Úgy határoztam, hogy az idei évet magamnak szentelem, sok tekintetben. Kértem egy időpontot egy pszichológushoz. Igen. És nem azért, hogy megtanuljak relaxálni, ez így mennyivel elfogadhatóbban hangzana, igaz? Még bele is illik egy pozitivitásról magyarázó blogger képébe. Hanem azért, mert gondom volt. Persze tanultam a relaxációt is, de az indíttatás nem ez volt. A legjobb része a három hónapnak, amit ezzel töltöttem az volt, hogy minden egyes nap foglalkoznom kellett magammal a relaxáció formájában, és

megtapasztaltam ennek a fontosságát. A döntésem is megszületett: szerződést írtam alá a szolnoki kórházzal, melyben vállalom, hogy oda megyek rezidensnek, ezzel elköltözve a minden reggel átfordulásomtól. Nem tudom, hogy majd életem vége felé, ezt a döntést mennyire fogom a nehezek közé sorolni, de most annak éltem meg. Azt sem tudom meghoztam volna-e, ugyanez a döntés született-e volna meg, ha nem vállalom fel a nehézségem. Magam mögött hagyva ezt, egyszerű hétköznapokat élve, emlékeztetőre szorulok, hogy mennyire fontos időt szánni magamra. És itt most az igazi időre gondolok. Nem arra, hogy olvasok, vagy elmegyek kávézni egyet, mert kell a kikapcsolódás, ez is fontos persze, de a hangsúly azon van, hogy kell az a pár perc, amikor csak magunkban vagyunk, és igenis mi vagyunk a legfontosabbak. Ez lehet a lefekvés előtti relaxáció, meditáció, vagy a five-minute journal kitöltése. 
Amikor minden rendben van velünk könnyen megfeledkezünk róla, de ez itt most az emlékeztető.

Őszintén remélem, hasznotokra voltam, és egy kis gondolatszikra lángra kapott bennetek.

Baboca