2016. december 20., kedd

All I want for Xmas

Elérkezett az évnek azon gyönyörű időszaka, amikor fényekkel telik meg a város, leszáll az első hópihe az orrunkra, a teát forralt borra cseréljük és lassan kibontjuk a naptár utolsó ablakát is. 


Szomorú tény, hogy az egyetemistáknak nem ez jut eszébe először a decemberről, hanem a rengeteg vizsga, ami rájuk vár. Innentől fogva nehézzé válik az ünnepi hangulat érzése, de az is hogy ne vágyjunk ki a tömegbe a könyvek helyett. Emellett az idő zord, hamar sötétedik, senkinek sincs kedve kikelni az ágyból és tanulni vagy egyáltalán csak létezni. De legalább nem kell sokat gondolkodni, mit kívánunk a fa alá. 



Mint valószínűleg mindenkinek, nekem is a tananyaggal van tele a legtöbb gondolatom, úgyhogy igazán rövid leszek most. 
A karácsony a békéről, a családról a szeretetről kell hogy szóljon, és nem arról hogy "megyek mindjárt, csak még befejezem ezt a tételt". Nagyon fontos, hogy meglegyen az egyensúly (igen tudom, nem túl eredeti gondolat, de igaz), beleőrülni nem kell a tanulásba! És azon az egy-két napon, meg egy óra sétán a vásárban nem szabad múlnia. A másik oldalról persze az se jó ha január 1-én jut eszedbe, hogy 3 nap múlva vizsgázol, és semmit se csináltál otthon, csak próbáltad kiheverni a töltött káposztát. Próbáljátok (szól magamnak is) megtalálni a tanulás és a kikapcsolódás között a harmóniát. 

Kívánok mindenkinek elegendő erőt az utolsó nagy karácsony előtti erőfeszítéshez, majd mennyei habzsolásokkal és pihenéssel teli ünnepeket, és végül akaraterőt és kitartást a tanulás újrakezdéséhez! 

Baboca <3

2016. november 8., kedd

If you're going through hell, keep going

Nem tudok túl sok élményt vagy történést vagy bármit is megosztani veletek, mert őszintén úgy érzem, mintha az elmúlt időszak teljes egésze kiesett volna egy autóbaleset okozta amnézia miatt, akármennyire erőlködök, nem tudom mivel telt el két hónap.  A tudásomon nem látszódik, a társasági életemen se, de edzettebbnek és kipihentebbnek se érzem magam. Még a képeimet is végigpörgettem, de az első saját brokkolikrémlevesemmel készített közös és néhány vállalhatatlan "inkább-vágjunk-hülye-fejet" képen kívül nem találtam sok érdekességet. Az egyetlen amit fel tudok mutatni, egy rögtönzött do-it-yourself őszi szünet, mely során részt vehettem egy eszméletlenül jó mandulaműtétben és az azt követő lábadozásban. Ez leginkább éjszakai nem-alvásokból, napközbeni fájdalomcsillapítókból, egy rakat hideg kajából, kisebb-nagyobb alvásokból, néhány filmből és egy kevés tudományos cikk olvasgatásból állt. 

A manduláim elvesztésével kissé megcsappant a lelkesedésem is, a gyengeség alatt meglehetősen zavart, hogy most épp halmozom fel a hatalmas lemaradásom és hogy képtelen vagyok koncentrálni, de elfogadtam, hiszem ez így normális egy műtét után gyógyszert gyógyszerre kapkodva. Azóta pedig, hogy teljesen jól vagyok, olyan érzésem van, mintha csak egy helyben állnék, kétségbeesve, keresve a kiutat a labirintusból. Nem vagyok benne biztos, de talán ez lesz az első olyan bejegyzés amit nem úgy építek fel, hogy féltem, néha nem hittem a sikerben, DE aztán valahogy mégis jól alakult minden, ugyanis az a de még várat magára. Hiszem, hogy az egy helyben állásból ennek a leírása fog elindítani. 

Ha valaki hasonló helyzetben van, és nem tudja mit kezdjen magával és azt se, hogy eddig mégis mi jót csinált javaslom, rakja ki ezt a képet az asztalára, ragassza ki a tükörre, vagy írja le a szöveget a noteszébe: 

majd döntse el melyiket választja (amikor ültem széttárt karokkal, hogy fogalmam sincs hogy mit csináljak, az a csodás ötletem támadt, hogy a Tumblr-n eltöltve az időt, biztos nem azt fogom érzeni hogy na tessék megint valamit csinálsz, ami nem tanulás, hanem minden jobb lesz, és ekkor nagyjából a hetedik kép ez volt... a történet ott folytatódik, hogy végre írok).

Mindemellett kérek mindenkit, hogy ha már felismeritek a stagnálását, ne törődjetek bele, szembesítsétek magatokat vele, ismerjétek be ha egyedül nem haladtok sehova. Keressétek fel sorstársatokat, ragadjátok meg és vigyétek magatokkal a könyvtárba, másik oldalról pedig, ha valaki egy kávét nyom a kezetekbe és azt mondja, hogy most velem jössz és hidd el együtt minden menni fog, csak azon gondolkodjatok, mivel tudjátok ezt majd meghálálni.  




Végül a kérdés nem az, meg tudjuk-e csinálni, hanem hogy meg fogjuk-e?
Baboca

2016. szeptember 4., vasárnap

Útravaló a batyuba

Erdély, tesózás, strand, napozás, hatalmas alvások, olvasás, barátok, grillezések, süti, fagyi, majd újra süti és fagyi, edzés, Balaton...címszavakban a nyár. Szerencsére elmondhatom, hogy tökéletesen kipihentem magam, tudtam időt szakítani mindenre, na jó majdnem mindenre, mert ide nem írtam, de bízom benne, hogy a nyaratok nélkülem is teljes volt. 



Holnap azonban kezdetét veszi egy új év, életünk egy újabb remélhetőleg sikeres fejezetének megírásán fáradozunk. Csökken a napsütötte órák száma, és ezzel párhuzamosan az alvással töltött órák száma is, új kihívások elé nézünk, biztosan lesznek könnyen és kevésbé könnyen vehető akadályok, bökkenők, és az út, amin haladunk se lesz egyenes, de minden véghezvihető, és nem létezik lehetetlen. 

A legnagyobb változások azok életében történnek, akik idén kezdik meg a nagybetűs életet, kirepülve a családi fészekből, felszabadultan, kíváncsian és többnyire nem tudva, hogy mire vállalkoztak. Istenien hangzik a magunk urának lenni, és ez addig tényleg ilyen is, míg csak arról van szó, hogy melyik ágyneműt vigyük el otthonról, és mikor hova menjünk bulizni, de teljesen más megtanulni mit is jelenti tényleg a magad urának lenni. Mostantól senki se fogja a kezed, senki se szól rád ha nem kezdesz el időben tanulni, vagy ha a zacskós levest főételnek tartod. A mindennapjaid, a tanulmányaid, hogy elmész-e orvoshoz ha beteg vagy... minden a te felelősségeddé válik. De amint ráérez valaki ennek az ízére, elmondhatatlanul fantasztikus világban tudja magát. 
(Leginkább az orvosis gólyáknak mondom, mert a tanulmányi dolgokban más karra nem nagyon látok be, de bárki nyugodtan forduljon hozzám kérdéseivel, igyekszek belátható időn belül hasznos válasszal szolgálni.)

Az igazat megvallva az idei év tekintetében még én sem tudom mire vállalkozok, éppen ezért nem látom előre milyen időközönként fogok felbukkanni itt, viszont most a tanév első bejegyzéseként a motivációról szeretnék írni pár mondatot. Valójában az ötlet, hogy írok erről már az őskorban megszületett, de egyszer sem állt össze teljessé (talán még most sem, de ami kimarad arról majd később ejtek szót). 

A motivációról sok viszonylatban lehetne beszélni, talán az egyik legtöbbet vitatott pszichológiai, szociológia, orvosi, társadalmi kérdés, magába foglalva a ösztön, a drive, azaz hajtóerő, a jutalmazás, büntetés fogalmakat is. A motiváció, vagyis belső késztetés esetén beszélhetünk olyan alapvető dolgokról is, mint hogy mi motivál evésre, alvásra, szexuális kapcsolatok létesítésére, munkavállalásra, de annyira sok közöm nincs a pszichológiához és nem is célom ilyen száraz dolgokkal bombázni titeket, akiket érdekelnek ezek a témák mélyedjenek bele nyugodtan. Én viszont szeretnék a blog témájánál maradni, tehát a kérdés az, hogy mi motiválhat minket a tanulásra?

A motivációnak számos forrása lehet, kezdve a külső erőtől, ami leginkább általános iskolában és még a középiskolában volt számottevő. A szüleink jutalmazása, vagy ellenkező esetben büntetése, a gyakori kontroll mind a szülők, mind a tanárok részéről azonban mostanra egyre többet veszít jelentőségéből. Nagyon erős ösztönző erővel bírnak az anyagi juttatások, azaz ösztöndíjak. De fontos hogy ne csak a szélsőséges helyzetek, és a "harmadfokú viharjelzések" térítsenek észhez. Sokat írtam már olyanokról, mint a motivációs fal, de nézzük csak mik is azok amik általában ide kerülnek. Természetesen ide tartoznak különböző idézetek amiket már unásig emlegettem és betűzdeltem ide is.

Imádott példaképeink, akikre felnézünk, akik valamit már elértek átsegíthetnek minket nehéz napokon, de sajnos az az igazság, hogy az emberi természet sokkal inkább úgy lett beállítva, hogy mások legyőzése, irigylése ösztönöz minket. De valójában majdhogynem mindegy milyen hangsúlyú az a bizonyos "ha neki ment nekem is kell, hogy menjen". 
Talán a motiváció legjobb fajtája, ha saját vágyaink, álmaink, céljaink hajtanak minket előre. Lehet ez az egyetem, ahová mindig is vágytunk bekerülni, vagy a cég, amelyiknek dolgozni szeretnénk. Vagy például nyelvtanulásra ösztönözhet egy ország, ahol szívesen élnénk. Minél személyesebb a motivációs falunk,annál nagyobb hasznát vehetjük az év során. Úgyhogy javaslom mindenkinek keresgesse a képeket, a Dr. Szöszis idézeteket, meg amit csak gondol és ne hagyja hogy az év során alábbhagyjon a lelkesedés.



 Kívánok mindenkinek sikeres évkezdést!!!

Baboca

2016. július 2., szombat

Queen of f*ing everything

Egy vallomással kell kezdenem: fél évvel ezelőtt olyat tettem amire cseppet sem vagyok büszke...feladtam. Elhitettem magammal, hogy képtelen vagyok megtanulni egy olyan tantárgyat a vizsgaidőszak végén, egy anat szigorlat után, amiről eddig nem is tudtam semmit, gyakorlatilag még csak halovány fogalmam sincs róla. Ezért a könnyebb utat választottam és a biokémiával kialakítható kapcsolatomról gyorsan lemondtam. Azt mondogattam magamnak, hogy ez nem egy rossz döntés, hiszen a következő félévben úgyis szigorlatozni fogok. De! Az igazat megvallva belülről emésztett ez az egész helyzet, borzasztóan rosszul éreztem magam, és ez mint Damoklész kardja lebegett a fejem felett mindaddig míg le nem szigorlatoztam. Csalódtam magamban. De nem szaladok ennyire előre. 
Akkor ott január végén ez tűnt egyben a jó és könnyű megoldásnak, pihentem egy hetet, majd a februárba erőm teljében vágtam bele, ez volt az eddigi legjobb félév kezdésem, és a teljes félévet nagyon élveztem. 
Lenyűgöző előadásokat hallottam, pár napot leszámítva gyakorlatilag minden az élettanról és a tételek kidolgozásáról szólt, és mindezt komolyan élveztem, azonban az előre megtervezett közös bikém tanulásunk szép lassan feledésbe merült és a vizsgaidőszak előtt pár héttel ott álltunk még mindig a nullához közelítő biokémia tudással és ehhez hozzá kell tennem, hogy bár az egész félév az élettannal telt közel sem éreztem azt a tudást (sem) biztosnak. 


Majd elérkezett a vizsgaidőszak, az idő amikor egy hajmosás felér egy vadvízi evezés élményével és én még ennyire kétségbeesett sose voltam, ennyire még sose féltem semmitől, ennyire még sose készített ki vizsga, mint most. 
Azzal a reménnyel és bizakodással ültem neki a tanulásnak, hogy végül is egész évben ezzel foglalkoztam, bár az első féléves anyagok már nagyon rég voltak, és van olyan rész amit év közben kihagytam, de nem kellene hogy gondot okozzon, pluszba még szeretem is nagyon. Egy hétig fantasztikusan bírtam, reggeltől estig, majd újra és újra, haladtam és minden jól ment, de átestem egy holtponton és jött a nem-alvás, nem-evés...majd egy circulus vitiosus, végén három nap evés nélkül és egy-egy óra alvással, mondani se kell vajon mennyire eredményes tanulással. Bepánikoltam és átszerveztem az egész vizsgaidőszakot, félretettem az élettant és nekiültem a hőn áhított bikémnek. De sehogy se tudtam kimászni a kétségbeesés gödréből, ezért inkább folytattam az élettant....igen tudom mekkora kavarodásnak hangzik az egész, pont ekkora volt a fejemben is. Azért hogy végre történjen valami elmentem élettanból, és meglepően jól ment a beugróig és két tételig, majd az utolsó tételnél kedvesen visszaküldött a tanár, hogy jövő héten vár vissza az ötösért és megtörtént életem első bukása. Azt gondoltam, hogy ha egyszer ilyen történik, akkor teljesen összeomlok és ott lesz vége mindennek ami eddig voltam, a motivált, a mindig bizakodó és pozitív énem majd elszáll, látva azt hogy ennyi munka nem térült meg. De ehelyett a természetes kiborulás után zseniálisan összeszedtem magam és megcsináltam a bikém vizsgakurzust, majd az ötös bikém szigorlatot. Nem akartam elhinni...sikerült az amiről azt gondoltam esélytelen, ezek után megerősíthetem: semmi se lehetetlen, a határaink messze feszegethetőek és addig amíg hiszünk magunkban, bármire képesek vagyunk!!! 
Összedobtam még a kisebb vizsgákat, majd újra nekiálltam megváltani a világot. Az utolsó napok a vizsgaidőszakból... 
Valójában lehet jobb, hogy senkivel se találkoztam ezalatt. Felváltva jött a "mégis miért ne tudnád megcsinálni, annyit dolgoztál eddig is vele, nagyon megérdemled hogy sikerüljön" és a "képtelenség, ezt biztosan nem lehet megcsinálni, csak aludni akarok, hozzám ne szóljon senki, mert elbőgöm magam" érzés. De egyetlen dologban mindvégig biztos voltam: nem fogom feladni, és úgy állok a maradék időmhöz, hogy minden perc amit tanulással töltök közelebb visz a célhoz, és csökkenti a szükséges szerencse faktort. Hazudnék, ha azt mondanám utolsó nap nem sírtam párszor, de tényleg nem adtam fel és ez a fontos. 
Életem eddigi legjobb vizsga élménye volt a második élettan szigorlatom, pedig megmondom őszintén amikor kihúztam az egyik olyan tételt, amit rémálmomban se akartam, elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon túlélem-e azt a napot. Aztán összekaptam magam és eldöntöttem, kihozom magamból akkor is a maximumot, mert fél év munkája nem veszhet csak úgy el. Kilépve a teremből, majd meggyőződve arról, hogy tényleg egy ötös lett beírva elsírtam magam és még vagy fél órán keresztül zokogtam, sehogy se tudtam abbahagyni és elhinni hogy ez tényleg megtörtént. 

Harmadéves lettem!!! Két szigorlatból kettő ötössel. 

És a legjobb az egészben, hogy az egész Dream Team együtt folytatja szeptemberben!!! Jaaa, ha még ezt nem említettem volna, a Dream Team az élettan tételek kidolgozása alatt született meg, és két fantasztikus emberrel együtt "alkotjuk", akik nem csak zseniálisan okosak és szuper csoporttársak, hanem eszméletlen barátok és lelki társak is egyben, nélkülük közel se ott lennék, ahol vagyok (és az élettan jegyzet se...).



Amit végső soron ki akarok hozni ebből a mondókából az, hogy sokszor tűnik a helyzetünk lehetetlennek, sokszor igazságtalan az élet, és sokszor előfordul, hogy nem térül meg a munkánk gyümölcse, de akkor is fel kell állni és menni tovább, esetleg megpróbálni még jobban küzdeni, mert fontos azt látni, hogy a feladás nem megoldás, és cseppet se lesz jobb azzal nekünk, ha elsétálunk, mert annyira kétségbe vagyunk esve, vagy mert annyira félünk egy újabb kudarctól. 

Az üzenetem az, hogy feszegessétek a határaitokat, vágjatok bele a végtelenbe, dobjátok félre a félelmeiteket, keressétek azt amiben jók vagytok és ha megtaláltátok, adjatok bele mindent és az élet csodás lesz! 

2016. április 17., vasárnap

2X - Hatalmas köszönet

Úgy tartják, amit csinálsz, akivel vagy, ahogy érzed magad Új Évkor, az meghatározza az egész évedet...ez egy olyasfajta babona, amiben szívesen hisz az ember, mert így azon van, hogy (legalább) ezt a napot úgy töltse ahogy kell. 
Ehhez a gondolatsorhoz van még egy hozzáfűznivalóm: valaki, akire igazán felnézek (habár még csak alig egy hónapja ismerem) tette fel nekem azt a kérdést, hogy mégis melyik nap jelenti számomra az új évet? A beszélgetés vége az lett, hogy az igazi évforduló, az igazi új év mindenki életében a születésnapja, hiszen ő attól a naptól éli az életet. Be kell valljam őszintén, annyi mindenről beszélgettünk akkor, hogy erre már nem is igazán emlékeztem...egészen a születésnapomig. Amikor is már 00.01-kor boldogság töltötte be a lelkem. 
Ha összeteszem ezt a két kis szösszenetet, kijön az, hogy mindenkinek a születésnapot kell úgy tölteni, ahogy az  egész évet szeretné. Éppen ezért tartozom most mindenkinek a legőszintébb köszönettel, ugyanis életem legboldogabb szüli-hetét tölthettem el veletek. 

Köszönöm, hogy már egy nappal hamarabb megkaptam az első köszöntést, hogy alig győztétek kivárni hogy váltson az óra és felhívhassatok, hogy a boldog szülinapot-ra kelhettem, hogy jó kívánságok egész hadával leptetek meg. Köszönöm,  hogy rámcsaptátok az ajtót, hogy meggyújthassátok a gyertyákat, köszönöm a limonádés limonádét (igen, ez nem félreírás), köszönöm a csajos vásárlást, köszönöm a vacsorát. Legszívesebben még azt is megköszönném, hogy a repce ennyire csodás sárgában pompázik, de túlzásba semmiképp sem akarok esni :).

Mindenkinek kívánom, hogy ennyire csodás napban legyen része, sőt valójában nem is ezt kívánom hanem, hogy mindenkinek olyan csodálatos emberek legyenek az életében, mint nekem.

Köszönöm a szobatársaimnak, hogy többek nekem, mint szobatársak és, hogy jó hangulatban telnek velük a napjaim, hogy képesek mindig megnevettetni és, hogy anélkül is elfogadnak, hogy hozzá tudnék szólni a végleges szőrtelenítésről szóló beszélgetésekhez. 

Köszönöm a kis hatosunknak, hogy réges-régen eljöttek velem kávézni és részesei lettek az életemnek, még akkor is ha első látásra elviselhetetlennek tűntem és azt, hogy így a mindennapi kapcsolat nélkül is ott vagytok nekem. 

Köszönöm az én drága fogadott kis húgomnak, hogy sokkal több mint a legjobb barátnőm, hogy szavak nélkül is megért, hogy bármikor elmondhatom neki örömöm, bánatom és hogy rávesz az első sorra egy Paddy koncerten. (Ezúton itt is nagyon boldog születésnapot kívánok neked és várlak Szegeden!) 

Köszönöm, hogy tagja lehetek a Dream Team-nek, és hogy nem csak tanulni, hanem bulizni is elképesztően jó veletek. 

Köszönettel tartozok a jelen pillanatban fogadott bátyámnak kinevezett barátomnak, akinél bármikor ott aludhatok ha már elég a nyüzsgésből, akivel hajnalok hajnalán, komoly szenvedések közepette is együtt tudok tanulni, és sorolhatnám a végtelenségig hogy mennyi mindent köszönhetek neked...

Köszönöm, hogy nem csak szomszédaim, szinttársaim, csoporttársaim vagytok, hanem igaz barátaim.

Köszönöm, hogy minden nehézség és ellentét ellenére, olyan szüleim vagytok, akik rengeteg szeretettel ajándékoztok meg, akik támogattok, akik mellettem álltok, akik azzá az emberré faragtatok, aki most vagyok és aki most szeretek lenni. És kérlek most hívjátok oda azt a valakit,  aki nem csak a világon mindennél fontosabb nekem, hanem egész pontosan a világot jelenti számomra. Életem legcsodálatosabb pillanata az volt, amikor megszülettél és azóta is minden együtt töltött perccel teszed szebbé, boldogabbá az napjaim. Nincs olyan, akit nálad jobban szeretnék,  akiért bármit megtennék, akivel világ körüli útra indulnék. Nekem szánom a legeslegnagyobb köszönetet, ami csak létezhet.

Végül a következőt vegye mindenki magára: Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában jelen volt, van vagy lesz az életemben, a puszta jelenlétét, azt hogy formált rajtam, azt hogy létezésével tartalmasabbá teszi az életem, azt hogy tanulhatok tőle. Tiszta szívből remélem, hogy valaha tudom majd viszonozni, azt hogy vagytok nekem. Egytől egyik szuper emberek vagytok, egyszóval KÖSZÖNÖM :)

2016. március 5., szombat

Let your heart run child like horses in the wild

Tiszta lap, egy jó kezdés lehetősége, napsütés, barátok, apró sikerek, piros pontok: címszavakban az elmúlt öt hét. 

Sosem tetszett ennyire egy új félév kezdése, mint most (persze nem is volt még annyira sok), nem tudok semmi nagy dologról beszámolni, nem igazán történt velem semmi, de egyszerűen boldog vagyok és élvezem az élet (majdnem) minden percét. 
A napok nem túlságosan izgalmasak, órákra járás, gyakorlatok, könyvtár, tételek kidolgozása, valahogy mégis többnek érzem az egészet, mint eddig. A legtöbb órámon szorgalmasan jegyzetelek, a gyakorlatok jó hangulatban telnek és igazán szuperek, a tanulást is megszépítik a barátok és az elismerések, fantasztikus kulturális esteket szervezünk meg, egyszóval minden jobb lett. 
Hogy ez most azért van, mert itt a tavasz, vagy mert végre nem vizsgákról szól az egész, vagy én változtam meg...azt én sem tudom, de mindenesetre ez így ezerszer kellemesebb. 






Madarak csicsergését vagy éppen az eső kopogását hallgatni tanulás közben, friss zöldségek és gyümölcsök zamatát élvezni, a folyó mellett futni és a legtutibb bögrében vinni magaddal a kávéd- ezek mind olyan apró dolgok, amiket észre se veszünk ha csak rohanunk és beleolvadunk a monoton nagyvilágba. 
De csak egyszer kell megállni és szétnézni, megízlelni mit is jelent az hogy "az élet apró örömei", mert az az egy alkalom magával fog ragadni és máris egy új függőséget tudhatsz magadénak. 


Mivel tényleg nem tudok sok új dologról beszámolni, arra gondoltam adok néhány ötletet egy kiegyensúlyozott és boldog tavasz megéléséhez, és ezzel a lehető legtöbb embert megpróbálok elindítani azon a bizonyos apró örömöket kereső és élvező úton. Ha máskor nem is, de legalább a hétvégéken szánjatok egy kis időt magatokra és az élet élvezésére, mert mint ahogy egy csodálatos előadáson hallottam: "Nem az a kérdés, élünk-e a halál után, hanem hogy, éltünk-e a halál előtt". 




1. Új receptek kipróbálása, de természetesen csakis csupa egészséges dolog jöhet szóba: a friss zöldségek és gyümölcsök is újra előkelő helyet kell hogy szerezzenek az étrendetekben, de most valami mást szeretném ha kipróbálnátok. 
http://erezdmagadjol.hu/2014/01/hazi-granola-tobb-mint-muzli/


2. Irány a szabad! Séta a kutyussal, futás, biciklizés a barátokkal, hegyi túra...mindegy csak menjetek, legyetek a friss levegőn és érezzétek ahogy átjár benneteket. 
http://www.runnersworld.hu/kezdok/hanyszor-fuss-egy-heten/?utm_content=bufferc6e6e&utm_medium=social&utm_source=facebook.com&utm_campaign=instyle_facebook



3. Olvasás: üljetek ki a kertbe vagy a teraszra egy bögre teával/kávéval és merüljetek el egy jó kis könyvben. :) 
http://www.popsugar.com/love/Reading-Challenge-2016-39126431


Végül, hogy a hétköznapok motivációja se maradjon el, nézzétek meg ezt a videót: 



Baboca











2016. január 6., szerda

It's kind of fun, to do the impossible

Az elmúlt három hónapot az mutatja be a legjobban, hogy nem írtam egyetlen sort se...
Sok idő eltelt, sok minden történt. Nem tudnám és nem is szeretném felidézni az elmúlt idő történéseit, de összefoglalva elég nehéz időszakon vagyok túl, fizikailag és lelkileg is megterhelt ez az idő, és ebben a tanulásnak csak parányi része volt. A feladás gondolata egy ideig beleférkőzött a fejembe és nem volt egyszerű felállni, küzdeni, kijelenteni hogy én nem vagyok olyan aki feladja.
A következő mondat után hivatalosan is lehet strébernek nevezni, ugyanis a lelkesedésem és az erőm akármennyire hihetetlenül is hangzik, de a második anat demó hozta vissza. Még mindig lehetetlennek tartottam a lemaradás behozását, és egyáltalán azt hogy megcsináljam ezt az egészet, de akkor azt mondtam hogy nincs mese, ezt most én megcsinálom, elképesztő tempóra kapcsoltam, csodás jegyzeteket készítettem, felülemelkedtem azon hogy nem tudok rajzolni, éjszakákat tanultunk át és elkezdtem élvezni, nagyon nagyon élvezni. Majd sikerült a demó, és még aznap este-éjszaka felkészültem az élettan demóra, ami másnap sikerült. Itt volt az a pillanat, amikor legszívesebben jól fejbe vertem volna magam, hogy na látod, tudsz te ha akarsz! Tudtam hogy nem lesz sétagalopp ettől függetlenül ami még hátra van, de a hozzáállásomon változtattam és ez elég is volt. Az utolsó héten 18 óra önkéntes munka, egy szövettan demó egy molekuláris neurobiológia vizsga várt rám és a tudat hogy következő kedden már megyek is élettanból vizsgázni. Úgy voltam vele, ha ezt megcsinálom, nem létezik lehetetlen, végül minden sikerült és még pluszba jól is, szóval amit csak lehetett kihoztam a végére magamból és ezzel újra a boldog motivációs bloggerek között tudhatom magam :D 
(A neurológia iránti szeretetemet nem tudta letörni az anat szigorlatra való készülés, amit szintén sikernek könyvelek el.)

A karácsony ilyen:

és a szilveszter ilyen volt: 

De ha valami megérte akkor ez az. 
Nagyon bántana ha feladtam volna, és hálával tartozok mindenkinek aki segített kitartani, mert tudom van pár ember aki nélkül most nem írnék nektek arról, milyen jó is ez az orvosi. Pedig igazán király! Még a három hét éjjel-nappal tanulás közben is (bár persze voltak rossz pillanataim) tudtam azt mondani hogy ez így jó, sőt be kell valljam őszintén hogy most a szigorlatra való készülés alatt szerettem meg az anatómiát! 

Nem tudok most sok új ötlettel és tanáccsal szolgálni nektek az új évre, ugyanis most egyetlen nagy változással voltam elfoglalva az elmúlt egy hónapban, de ezt megosztom veletek. Eldöntöttem, hogy nem fogok hisztizni azon ha sokat kell tanulni, nem hagyom hogy a félelem, az izgulás, vagy a nem tökéletesen véghezvitt tervek utáni önmarcangolás vegye el az időmet hasznos dolgoktól. Annyira sokat mondtam ki másoknak, hogy azalatt ameddig azt mondogatod mennyit kell tanulni és hogy ezt nem tudod megcsinálni, már rég előrébb lennél, vagy azt hogy azzal ha idegeskedsz és azon aggódsz  mennyi van még hátra mára semmi se lesz jobb, hogy végül bennem valami kapcsoló átváltott. Nyugodt lettem és elhagytam az idegeskedést (legalább is arra az időre amit tanulással töltöttem), elhatároztam hogy amikor leülök és tanulok nem foglalkozok azzal, hogy mennyi az idő, hány nap van még hátra, mekkora a lemaradásom, lehetséges-e, csak azzal amit tanulok. Ettől függetlenül fürdés közben sokszor kizokogtam magam de amikor tanultam tényleg csak azzal foglalkoztam, és ez elképesztően megnövelte a teljesítményem, még én se hittem el néha hogy csak annyi idő telt el. Úgyhogy nyugi!  A lényeg hogy ne álljatok meg, ne adjátok fel akkor se amikor igazán reménytelen a helyzet, mert az álmaitokat sose lesz könnyű megvalósítani és mindig lesz aki/ami el tudna téríteni, a ti dolgotok hogy kimondjátok hangosan : 
NEM FOGOM FELADNI, AKKOR SE! KÉPES VAGYOK RÁ, ÉS SIKERÜLNI FOG, MERT ÉN MEG TUDOM CSINÁLNI!  
Azóta az anat demó óta nem hagytam egyszer se hogy az a gondolat : nem fog sikerülni, átfusson az agyamon, amikor elkezdtem ezt érezni, gyorsan megváltoztattam a gondolatot : hogy fog ez sikerülni?! -re. A különbség a kettő között nem tűnik nagynak pedig ha jól megnézzük hatalmas, ha kimondod vagy ha csak már hagyod tudatosulni : nem fog sikerülni, azt a gondolatot elültetted és ha akarod, ha nem ott fog motoszkálni és a legrosszabbkor fog előjönni, és akkor elkezdesz majd kételkedni. 
Míg ha csak ennyit mondasz nagy kétségbeesésedben: hogy fog ez sikerülni?!, az azt fogja jelenteni, hogy a siker nem kérdés, hogy magadban nem kételkedsz egy percig se, és amikor a nehéz pillatokban felugrik a gondolat, akkor is tudni fogod hogy már pedig sikerülni fog. Ez egy apró változtatás de a különbség óriási! Lassan egy hónapja élek ezzel az új szemlélettel és sokkal jobban, kiegyensúlyozottabban érzem magam, mint eddig valaha (pedig közben nem Hawaii-n voltam). 
Nem gondolom hogy a változásokhoz január elsejének kell lennie, így tehát az egyetlen javaslatom hogy ettől a perctől kezdve, amikor kétségbe estek és kezditek elveszíteni a reményt, ne az legyen az első, hogy kerestek valakit aki hasonló helyzetben van és együtt sírtok, mert az nem vezet sehova, álljatok a tükör elé és hangosan mondjátok ki: akkor is sikerülni fog, küzdök a céljaimért, nem állok meg és megcsinálom, majd menjetek és folytassátok!  Ha kell egy nap hússzor, a lényeg hogy a végére higgyétek is el és ne hagyjátok hogy bárki kételkedjen bennetek!  

Ügyesen drágáim, és ne felejtsétek el: én mindig hiszek bennetek, tegyetek így ti is!


ui.: Köszönöm szépen, hogy a hosszas távollétem ellenére ilyen szép számmal nézegettétek az oldalt, próbálok nem eltűnni többet! :)
Baboca