2015. szeptember 22., kedd

The first step you take is the longest stride

Tökéletes tervekkel indultam el otthonról, és ezekkel egészen a kollégium ajtajáig el is jutottam, aztán az élet átírta mindet...a sors meglepetése miatt semmi se a megszokottan alakult. Nem panaszkodhatok, mert az életem egyszerűen fantasztikus lett és nem tudok elég jó kifejezést használni a boldogságom körülírására, de az bántott (sőt igazából még mindig bánt, és ameddig be nem hozom a lemaradást bántani is fog), hogy nem kezdtem el tanulni időben, és cseppet se tudtam magam tartani az újabb és újabb "ezt még be lehet hozni, ha most így és így belekezdek" tervekhez. Természetesen azt is kigondoltam, mikor és mikről fogok írni, hogy minden létező lelkesedésem megpróbálom átadni nektek, aztán elmondom mekkora csoda kézben tartani egy agyat, arra gondolva, hogy életed legnagyobb álmának tárgyát vetted kézbe, de aztán a csoda elszállt, mert úgy ültem az órán hogy semmit se tudtam, és legszívesebben zokogva kirohantam volna a teremből, amikor már evidens és "nem is részletezem, mert ezt már úgyis tudják" mondatok egész sora hangzott el...


 Szóval eltelt három hét, és én még mindig nem állok ott, ahol szeretnék, ezért ( hogy elkerüljem a túl hamar bekövetkező összeroppanást ) elővettem minden tavaly összegyűjtött ötletet, motiváló képet, elrendeztem a jegyzeteket, rendet raktam a könyvek között és megtettem az első lépést. Szombat reggel leültem, kinyitottam mindent ami kellhet és csak olvastam és jegyzeteltem, semmi időbeosztás, semmi elvárás, csak hagytam magam belemerülni. A hétvége szinte teljes egészében így telt el, és vasárnap egy igazán érdekes érzés fogott el, az hogy jól esett éjszakába nyúlóan tanulni, és senki se gondolja hogy mazochista stréber lett belőlem a nyáron de boldoggá tett az hogy haladtam, hogy hasznosan töltöttem az időmet, az hogy tettem valamit a jövőmért. A remény halvány szikrája megcsillant, és most hajnal kettőkor, zenét hallgatva, miután elkezdtem az élettan tételeket kidolgozni, és végre eljutottam ide, hogy írjak egyszerűen minden olyan amilyennek lennie kell.
Szuper hangulat és támogató légkör a szobánkban, elképesztő barátok, a legjobb város és még ha késve is de most már a rengeteg motiváció. :) 


De hogy ne hagyjam ki a jóból az én hűséges olvasóim és egyben inspirációm hatalmas forrásait néhány nálam eddig bevált ötletet közhírré tétetek. 

1. (az első és jelenlegi kedvencem) Ha valamikor is egy órán elfog az az érzés, hogy te jó ég mennyire tanulni kellene, és hogy most legszívesebben otthagynád az egészet és beülnél a könyvtárba, majd már mindent átnézve visszajönnél, hogy értelme is legyen az órán ülésnek, akkor ezt az érzést vedd elő amikor a nap végén hazaérsz és épp kezdenéd elindítani a következő részt a sorozatodból (persze csak arra az időre míg eszel pár falatot...). 

2. Barátkozzatok meg az első sor gondolatával! Nem viccelek, nem kell okostojás strébernek lenni ahhoz, hogy legelöl üljetek, viszont nagyon is praktikus hely: biztosan halljátok a tanárt, látjátok ami a táblára kerül és nem utolsó sorban nem sok embernek lenne mersze bealudni vagy épp végig telefonozni az órát a tanár orra előtt.

3. A "How to become a morning person" email-csomagom első tanácsa volt, hogy minden nap ugyanabban az időben kell felkelni, még akkor is ha bőven lenne időd aludni. Azt hiszem ez az egyetlen fogadalmam amit meg tudtam tartani és most már hogy túl vagyok a 21 napon, ami alatt elvileg egy szokás kialakul, saját tapasztalatból mondhatom hogy ez egy szuper ötlet. Ha nincs korán órám a plusz időt ki tudom használni egy jó reggelizésre, bevásárlásra vagy tanulásra, de a legjobb az egészben az hogy ezzel kevésbé nehéz felkelni azokon a napokon is amikor sietni kell reggel. 

4. Nem győzöm elégszer mondani a tanulókártyák hasznát, úgyhogy itt is elmondom : miközben veszitek az anyagot, a legfontosabb infókról csináljatok kis kártyákat, így egy dolgozat, vagy vizsga előtt az utolsó pillanatokban lesz mihez nyúlni. (És egymás kérdezgetéséhez is szuper kis társasjáték készül el eközben. :) )

5. (Ennél a pontnál csaltam picit,de jó lenne ha ez egy nálam tényleg bevált módszer lenne...) Az egy nagyon hasznos és jó dolog, ha már úgy mentek be egy előadásra (azért csak az előadást mondom, mert elvileg a gyakorlatokra már alapból így mentek és semmi szarkazmus nincs ebben a mondatban), hogy tisztában vagytok a témával, bejelöltétek a kérdéses részeket, amikre jobban oda kell figyelnetek, és ha valaki ezt megcsinálja minden órán kérem szépen hogy keressen fel és lepjen meg azzal hogy elárulja a titkát. :)

6. A legfontosabb Szívek szállodája üzenet: a kávé csak annyira fontos, mint a levegő. 

7. Szeretnék javasolni egy hasznos, de leginkább eszméletlen cuki alkalmazást, ami most a kedvenceim közé tartozik. A neve nagyon kreatív módon Forest, és nem túl bonyolult rendszer, a lényege az, hogy be kell rajta állítani  a kívánt időt amit egyhuzamban tanulásra szánunk, és ez alatt az idő alatt kinő egy fa..., igen tudom nagyon gyerekesen hangzik, de hogy miért is tetszett (ha nem elég az hogy cuki) meg ennyire: ha le szeretném állítani az visszaszámlálót, akkor a Stop felirat helyett a Give up jelenik meg, ami sok esetben elegendő a lelkiismeret furdaláshoz, de ha ez még nem elég és mégis feladom, akkor a fa meghal és onnantól kezdve a erdőben ott fog virítani a kudarcom. Egy próbát szerintem megér. :)




8. Jelenleg utolsó, de egyben leginkább személyes ötletem következik, amit még anyától tanultam és a francia érettségin bizonyult a leghasznosabbnak nálam. Biztos veletek is előfordult már, hogy bár sokat tanultatok és már a könyökötökön jönnek ki a legfontosabb szabályok és törvényszerűségek, de amikor nekiültök megírni egy dolgozatot, vagy épp dolgozzátok ki a tételt valahogy a legalapvetőbb dolgok se jut már eszetekbe. Egy szóbeli esetén még ha szerencsétek van rákérdeznek vagy rávezetnek és akkor nem olyan gáz a helyzet, de az írásbelin, ha egyszer nincs leírva akkor nincs. Ezt a kellemetlen helyzetet lehet kikerülni azzal, hogy abban a pillanatban amikor nekikezdetek, a legfontosabb képleteket, szabályokat, igeragozásokat leírjátok és így közben ha nem jutna eszetekbe csak le kell olvasni azokat. 

ui.: Kívánok mindenkinek utólag is sikeres évkezdést és nagyon fontos üzenetem azoknak akik hasonlóan úgy érzik, hogy már rég el kellett volna kezdeniük az idei hajtást, legyen szó épp az érettségiről vagy egy szigorlatról, még nem késő elkezdeni és ha kell egy jel kezdőlökésként, akkor ez most az. Öltözzetek fel kényelmes ruhába, készítsetek elő mindent, főzzetek egy teát és fogjatok neki! Kitartás kedveseim! :)


Baboca

2015. augusztus 5., szerda

Sun is shining and so are you...

Még mielőtt bármit is mondanék, szeretnék szólni minden most érettségizettnek: őszintén remélem hogy mindenkinek sikerült kihoznia magából a lehető legtöbbet és így sikerült bejutnia álmai helyére! Általában azok akik már túl vannak rajta hajlamosak elbagatelizálni az érettségit, és bár van benne igazság de annyi biztos hogy nekünk egy vizsgán nem múlik a jövőnk, úgyhogy igenis hatalmas dolog és rengeteg felkészülést, kitartást kíván és elképesztően büszke vagyok mindenkire aki most végigcsinálta! Ha valakinek nem sikerült akkor se keseredjen el, tanulni kell a hibákból és legközelebb másképp próbálkozni, de feladni tilos, nem szabad elveszíteni a saját magunkba vetett hitet és legyen akármilyen nehéz tovább kell menni a céljaink felé vezető úton. Használjátok ki a nyarat, utána pedig vágjatok bele az új kalandba! 

Most hogy véget ért egy év, illene valami lezárás félét írnom, de nincs könnyű dolgom, ugyanis még én is alig fogom fel hogy így elrepült az idő... Persze két vizsga között nem így éreztem, de valahogy azon is túljutottam :) 
Nehéz összefoglalni egy év eseményeit, de van valami amin nem kell gondolkodnom, és ez az hogy hogyan éreztem magam. Meg se tudom számolni, hány új barátot szereztem, egy rendkívül támogató csoportot és szuper szobatársakat kaptam, lett még egy otthonom és még egy családom, fel még nem nőttem, de az biztos hogy változtam (az persze kérdéses hogy melyik irányba) és ha egy szóval kell elmondanom, az egész fantasztikus volt! Életem legjobb döntésének tartom ezt a várost, ezt az egyetemet, ezt a szakot és ezt az álmot. A legfontosabb amit megtanultam, az hogy ha az álmaid nem ijesztenek meg, akkor nem elég nagyok, és bár az én szótáramban is létezik a feladni szó, és még ha néha elő is kapom az értelmező kéziszótárt hozzá, szerencsére mindig ott van valaki aki kiveszi azt a kezemből és nem hagyja hogy megtudjam mit jelent. 

A legfrissebb élményem a nyári ápolástan gyakorlat, amit Szegeden a Neurológiai Klinika Stroke osztályán csináltam meg, azzal a céllal hogy így közelebb kerülhessek a vágyaimhoz vagy ha esetleg mégsem ez az amit egész életemben csinálni szeretnék, akkor azt megtudjam. Az ellátandó ápolási feladatok mellett állandóan a kórtörténeteket bújtam és hallgattam a viziteket, és egy ideig csak ennyi jutott az "orvososabb" dolgokból, de aztán a második hét elején egy kicsit tovább maradtam és az osztályt átvette az ügyeletes orvos, kezet rázott velem és azt mondja hogy gyere, elmagyarázom az esetet, mert ez érdekes és megmutatom a felvételeket. 


A fellegekben jártam és attól a naptól kezdve minden adandó alkalmat megragadtam, estig maradtam és az utolsó napon még az ügyeletet is végigcsináltam. Hihetetlenül sokat tanultam, komolyan, mikor az első CT-t láttam azt se tudtam mit nézzek, minden erőmmel azon voltam hogy lássam amit kell, vagy hogy legalább jó irányba nézzek, és végül az utolsó nap, az ügyeletben az orvos elém rakott egy felvételt azzal, hogy mondjam meg mit látok. Nem tudom körülírni hogy mit éreztem amikor rábólintott arra a válaszomra hogy ez egy ACM területi pillangódaganat. Lényegében beleszerettem a neurológiába...újra. Még mindig a hatása alatt vagyok minden egyes pillanatnak amikor valami újat tanultam, egyszerűen csodálatos volt az egész. 




De most ami a legfontosabb hogy maradt egy hónap szünet, juppi! Az utolsó vizsga óta a harmadik könyvem olvasom és még kettőt beterveztem, úgyhogy most először a nyarat teljes egészében pihenésre használom, semmi nyelvvizsga, semmi tanfolyam, csak pihenés. Ti is használjátok ki az időt, kapcsolódjatok ki, töltődjetek fel, hogy aztán újult erővel kezdhessünk! 


Ui.:



 Baboca

2015. június 10., szerda

Egy történet, amit nem sokan ismernek

2006. 
Miután rájöttem, hogy a fagyis néni nem ehet korlátlan mennyiségben fagyit, úgy döntöttem másik álom-szakmát fogok választani és nem kellett sokat gondolkodnom ahhoz, hogy az orvos mellett döntsek. Óvodás korom óta szebbé, jobbá, boldogabbá szeretném tenni a világot, és nem állítom hogy egy földre szállt angyal vagyok, vagy hogy képes lennék megváltani a világot, de az hogy orvos leszek már majdnem olyan. Ezért hát 12 éves korom óta ragaszkodom hozzá, hogy belőlem igenis orvos lesz, vagyis hogy az igazi lényemet megismerhessétek: nem az volt a célom, hogy orvos legyek, hanem hogy gyógyítsak és ezzel emberek életét tegyem jobbá. Elterveztem, hogy melyik gimibe, melyik szakra fogok járni, hogy kitűnő leszek, hogy minden megteszek hogy aztán majd egy orvosi egyetemre bekerüljek ( sokáig ez az egyetem a Sorbonne volt-de a tervek néha változnak) és hogy neurológus leszek. Teltek az évek, haladtam az első mérföldkő felé. 

2009.
Eljött a nyolcadik és a felvételi. November vége volt, amikor egy edzésen éreztem hogy valami nem stimmel, de nem vagyok az az ember aki csak úgy abbahagyja a dolgokat, a karate edzés pedig pont az a hely, ahol a határainkat feszegetjük és már csak az egóm se engedte hogy komolyan vegyem, de csak nem akartam jobban lenni és eljött az a pont ahol muszáj volt kimennem. Nem tudtam mi történik velem, de próbáltam nem foglalkozni vele. Hazamentem és úgy voltam vele hogy rengeteg minden lehetett ez, elképzelhető hogy csak kimerült vagyok, meg fog éppen jönni vagy ki tudja, de a lényeg hogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán másnap újra elmentem edzésre és még a legelején újra éreztem hogy el fogok ájulni, nem kapok levegőt és zokogva kucorodtam össze az öltözőben, mert nagyon megijedtem, el se tudtam képzelni hogy mi lehet velem. Nagyon körülírhatatlan  és furcsa panaszaim voltak, és azt se tudtam hogy mondjam el bárkinek is, mert ha nem én élem át és valaki más mondja el nekem biztos nem nézem normálisnak. Napok alatt egyre rosszabbodott az állapotom, a szédülés állandó lett, emellett csillapíthatatlan fej-és fülfájás , hányinger, émelygés, étvágytalanság társult és a sírógörcsök indokolatlan helyzetekben jöttek rám. A hétvégét megpróbáltuk kibírni, majd hétfőn be is kerültem a kórházba, emlékszem hogy még pont kaptam mikuláscsomagot a kórházi télapótól. Orvostól orvoshoz, vizsgálatról vizsgálatra, fájdalomcsillapító fájdalomcsillapítóval és az egyetlen dolog ami "életben tartott" az a hatalmas kupac kinyomtatott felvételi volt amire koncentrálhattam és amivel el tudtam terelni a figyelmem. Karácsonyra hazaengedtek, és otthon két pokoli hét következett. Naponta újabb tünetek jöttek elő, két hét alatt 40 órát tudtam aludni, alig ettem, nem tudtam kikelni az ágyból a szédülés miatt és a legrémisztőbb az egészben az volt amikor egyszer csak semmi újonnan megtanult dologra nem voltam képes emlékezni. Órákon keresztül próbáltam megtanulni egyetlen számot, az ország területét és nem ment, tudtam hogy valami nagyon nem stimmel... memóriazavar. Tudtam, hogy bármivel együtt tudok élni, nem zavar a fejfájás, a folyamatos hányinger, semmi, de a memóriám KELL! Szerencsére ez is csak egy ideiglenes tünet volt, sok más "jött és ment" mellett, de talán ez volt a legrosszabb élményem. 

2010.
Januárban visszamentem a kórházba, hogy fájdalomcsillapító koktélokkal kísérletezzünk, mert semmi se akart hatni. Mindeközben iskolába természetesen nem jártam, otthon amennyire tudtam készültem a felvételire, majd aztán egyszer csak kitalálták az orvosok hogy mivel nem tudnak rájönni mi lehet velem, egyszerű a válasz, az orruk előtt van: szimulálok, mert ennyire félek a felvételitől. ??? Hát persze, ez egyértelmű. 
Megírtam a felvételit úgy ahogy tudtam, de a tünetek valahogy csak nem akartak múlni. Így hát az aki mindvégig velem volt, és aki minden erejével küzdött azért hogy ne kelljen szenvedni látnia, az anyukám addig ment ameddig nem talált egy orvost aki többet foglalkozik velem, mint hogy elküld pszichológushoz. Ekkor az állapították meg, hogy bár nem biztos, de nagy valószínűséggel Lyme-kórom van, és ugye az tud mindenféle alattomos tüneteket okozni, így hát ráhúzták az esetemre. 2 hét infúziós és hat hét gyógyszeres antibiotikumos kezelés napi 1000 mg-ban, a komoly 46 kilómból 5 kiló fogyás, folyamatos hányás, és étvágytalanság következett. A második kezelést nem vállaltam. A tünetek csökkenni látszottak, de azért nem volt az igazi a helyzet, a hányinger és étvágytalanság még évekig nem múlt el (azóta se vagyok hajlandó gyógyszert szedni, csak ha már nagyon muszáj). 
Mivel a szédülés fennmaradt és a fejfájás se akart múlni, és közben kiderült, hogy felvettek a gimibe, de az állapotom egyértelműen nem volt jó tovább mentünk orvosról orvosra. Egy-két eredmény végre született, keresztezett idegpályák zavara rávilágított, hogy tényleg szédülök és nem csak kitalálom hogy ne kelljen suliba járnom így aztán anya nem állt meg.

2011.
A gimit csináltam úgy ahogy tudtam. Anya és az igazgató is mindenben támogatott. Az állapotom ellenére igyekeztem kihozni magamból a lehető legtöbbet és nem elhagyni magam, így hét a kitűnővel kapcsolatos terveim megváltoztattam ( de azért elvártam magamtól hogy 4,5 felett legyen mindig az átlagom, mert azért tudtam hogy az orvosira bekerülni nem kis menet lesz). 
Mivel még mindig nem tudtam enni, a gyógyszerek pedig rátettek egy lapáttal és a bélrendszerem egy roncs volt, a fejem fájt és szédültem a melegben azonnal előjött a rosszullétem, kezdeni kellett valamit velem.
Majdnem két évvel az első tünetek megjelelése után, egy sokadik MRi alapján annyit írtak a leletemre, hogy egy lezajlott agyvelőgyulladás maradványai látszódnak, és a szüleimnek annyit mondtak hogy legyenek nagyon boldogok hogy a gyerekük még él. 

2015
Mivel gyógyszert csak 3 hónap után kaptam (és igazából akkor se a jó diagnózis miatt), felmerül a kérdés hogy milyen szövődmények alakultak ki, és ha eddig nem nevezhető csodának az  hogy élek, akkor az már biztos az, hogy a hőközpontom sérült (ezáltal az alaphőmérsékletem 34-35 fok körül van és melegben rosszul vagyok) hogy a szédülésem állandó maradt, és tény hogy nem bírtam sokáig szinte semmilyen komolyabb fizikai munkát, edzésre sose mehettem vissza, és csak most, évekkel később tudtam elkezdeni sportolgatni, de nem bénultam le, nincs memóriazavarom és a lényeg hogy teljes életet élek. 
Olyan életet, amibe beletartozik hogy képes voltam bekerülni ide, képes vagyok tanulni, hogy vezethetek, hogy nyelveket tanulhatok, hogy képes vagyok önállóan élni. Számomra ez egy igazi csoda. 

Ezért annyit mondhatok, hogy nem vagyok stréber, hanem egyszerűen hatalmas ajándéknak tartom, hogy tanulhatok, és ha már semmi motivációm nincs ez az amihez bármikor nyúlhatok. Mert nem sokan élték volna túl azt a három hónapot, és nem sokan lennének ilyen "csak ennyi" problémával azok között se.
Nem várom el hogy egyet értsetek velem, de számomra az hogy még élek nem egy hatalmas szerencsét jelent, hanem hogy igenis orvosnak kell lennem! Hogy arra születtem hogy segítsek, hogy miután ismerem a másik oldalt jó orvos lehessek, és a legfontosabb hogy SOHA SE ADJAM FEL!

Így tehát azt üzenem mindenkinek hogy legyen akármilyen nehéz, és kilátástalan a helyzet sose adjátok fel és sose engedjetek az álmaitokból!

Köszönöm, hogy végig olvastátok és remélem sikerült adnom egyrészt magamból egy kis darabot másrészt egy kis motivációt. 


Baboca




2015. május 8., péntek

Előfordul ez is...

„Kimerültem. Csak fáradt vagyok. Pihennem kell. Utána jobb lesz.” – majd reggelente elalszol, elkésel, sietsz, kapkodsz, délután újra semmi erőd, nincs motiváció, este tudod, hogy nem töltötted hasznosan a napodat, elkezdesz pánikolni, fent vagy egész éjszaka, de mivel fáradt vagy nem jutsz ötről a hatra, nyúzod magad, szenvedsz, majd végre elalszol, de reggel kezdődik előröl. 

Nem szeretem ráaggatni az adott lelkiállapotomra, energiaszintemre, közérzetemre se azt, hogy „front van”,ez „kiégés” , „PMS”, vagy hogy ez csak „tavaszi fáradság”. Úgy vagyok és kész, nincs szükség magyarázatra. Nem az oka érdekel, hanem hogy hogy lehetnék túl rajta. Most viszont valahogy jellemezni kell az elmúlt hetet. 


Az előző keddi kémia demóra már hetekkel ezelőtt memóriakártyákat készítettem a képletek könnyebb megtanulásához, jegyzetelgettem, nekiálltam kidolgozni a szigorlati tételeket, majd az utolsó pár nap rágyúrtam (vagyis helyesen rágyúrtunk) és amilyen alaposan csak lehetett megtanultunk mindent. Az eredménye szuper is lett.  A nagy megelégedettség azonban nem volt túl jó hatással rám.  A szerda délutánt, estét pihenésre szántam, de aztán hajnalig beszélgettünk és másnap miután kinyomtam az ébresztőt a következő pillanatban már fél 12 volt, vagyis az  órámat átaludtam…sebaj legalább a délutánit nem, majd este meg tanulok. De este csapatépítettünk a kulturális bizottsággal és egy újabb hajnali lefekvés következett ( még egy nap bármiféle tanulás nélkül). De hát van még időm bőven, ha holnap kezdem még akkor is jó vagyok. Pénteken délben kiugrottam az ágyból, hogy ó ne már megint elaludtam?! De hát a munka ünnepén, mikor senki se dolgozik most üljek le tanulni? Ehelyett viszont sikerült kiolvasnom a maradék 150 oldalt a Szép reményekből. :D  

Nagyjából két hasznos órát tudtam magamból kipréselni, holott tudtam hogy a következő héten vár rám a sejtbiosz és az anat demó. A későn fekvős hibából legalább tanultam, és időben ágyban voltam, kipihenten keltem, a szombat ígéretesnek látszott, megterveztem a menetrendet a következő napokra és nekiálltam. De aztán csak szenvedtem, nem haladtam semmivel, belefáradtam, untam és abbahagytam. Mondanám hogy semmi erőm és energiám nem volt tanulni, de pihentem eleget, megteremtettem mindent ami egy igazán eredményes naphoz kell, és mégse ment. Egyszerűen nem volt kedvem még létezni se. Így telt el az egész hétvége… És a csütörtöki sejtbiosz + pénteki anat vészesen közeledni kezdett. Tudtam, hogy meg kell mindent tanulnom, tudtam hogy ha nem úgy sikerülnek ahogy szeretném, ki fogok borulni, és hogy sokkal többet is tehetnék az eredményért, felsoroltam minden érvet, volt motivációm, de valahogy mégse ment. Végigértem nagy nehezen minden témakörön, de a tudásom nagyon távol állt a biztostól, ezt jól tudtam, és itt jön a pillanat amikor kiborultam. Teljesen kiborultam, és már-már majdnem feladtam, de ismerem magam és tudtam hogy borzasztóan dühös leszek magamra ha annyiban hagyom, úgyhogy összeszedtem magam, mint a kisangyal ültem a könyvek felett, de érthető módon nem úgy sikerültek, mint ahogy azt magamtól elvártam.
Bár az utolsó pillanatban mindent beleadtam, és nem buktam meg,és összességében nem kellene szomorkodnom emiatt, mégis.  Talán nem is szomorúság az amit érzek, hanem kiábrándultság és csalódás… igen … csalódtam magamban. Azért mert hagytam hogy így alakuljanak a dolgok, és azért mert a végén eljátszottam a gondolattal hogy feladom. Ahhoz pont elég nagy pofont kaptam, hogy észhez térjek és úgy gondolom mostanában nem sűrűn fogom hagyni kifolyni az eseményeket a kezem közül. Próbálom túltenni magam a csalódásomon és újra jóban lenni önmagammal, de addig is vár egy szövettan demó kedden és egy forgalmi vizsga szerdán. 

Hogy mondjak valami jót is, sikerült minden vizsgát akkora felvennem amikorra akartam, az összes vizsgát egyszerre vettem fel az én „emberemmel”, úgyhogy van akivel lehet közösen tanulni, aki motivál, akivel együtt szenvedek majd, és még viszonylag időben is végzünk. Emellett sikerült elintézni hogy a nyári ápolástani gyakorlatot ott csináljam ahogy szeretném, így vár rám a STROKE osztály Szegeden.  És már a 2. hetet csinálom Sarah Wilson nyolc hetes Leszokok a cukorról életmódváltásából, eddig nagyon élvezem, rengeteg új ízt próbáltam ki, és azt hiszem az új kedvencem a kókuszos mandulatej lett.  



ui.: Lemaradtam arról, hogy az idén érettségizőknek időben sok sikert kívánjak, de bízok benne hogy jobb később mint soha, szóval remélem hogy fel tudtatok készülni mindenre és hogy a stressz és izgulás nem ront a teljesítményeteken, meg persze hogy szerencsétek lesz és csupa olyan kérdéseket kaptok, amik nektek nagyon is mennek, s végül legalább olyan eredményt értek el, mint amit terveztetek. Ha van kedvetek írjátok meg, hogy sikerült, mik a tapasztalataitok, hova adtátok be a jelentkezést vagy bármit amit szívesen megosztotok velem. 

Baboca
barbi.tolgyesi@gmail.com

2015. április 5., vasárnap

Tízparancsolat

Mantránk a "márpedig mostantól tanulni fogok" és a " nincs több lazsálás", kitűztük a célokat és már csak egy hajszál választ el attól hogy igazi mintadiákok legyünk?!
Nos akkor itt a tízparancsolatom... :)

1. Rend a lelke mindennek
Ezerszer jobb úgy nekiülni tanulni, hogy az asztalunk rendezett és nem kell foglalkoznunk több heti kupac feltúrásával mielőtt ténylegesen hozzá tudunk fogni a teendőkhöz. Elhiszem hogy kényelmesebb hagyni felgyűlni mindent, de ha minden nap végén csak 10 percet szánunk arra hogy következő reggel is egy tiszta asztal fogadjon minket, másnap a kezdeti lelkesedést nehezebb lesz elveszteni.  

2. Motiváció
A már többször emlegetett motiváció....azt hiszem nem is kell részletezni. Ahol ki kell bontakoznunk ott kell hogy legyen mentőöv, ami kihúz minket a pillanatnyi "nem bírom tovább, minek is csinálom, feladom" hullámvölgyből. 

3. Kellemes légkör
Bár ha nincsen semmi a közelünkben, akkor is könnyű elkalandozni még a fehér faltól is, én mégis azt mondom, hogy a közvetlen környezetünkben jó hatást tesz egy virág, este egy illatos gyertya, egy közös kép a barátokkal vagy egy nagyon édes kis varrott bagoly amit az egyik legjobb barátnőtök készített nektek. :)

4. Rendszer
A rendhez és átláthatósághoz hozzátartozik, hogy a füzeteknek, vagy annak a rengeteg jegyzetnek és lapnak kell hogy ne csak szanaszét és egymás hegyén-hátán legyenek, hanem jól rendszerezve. De ezt se nagyon kell magyarázni. 

5. Üzemanyag
Tea, kávé...kinek mi, de enélkül nem élet az élet, nekem legalábbis :D

6. Tik-tak
Ha nincs még, mindenképpen szerezzetek be egy órát, és külön kiemelem hogy itt nem elfogadható válasz a "de a telefonon és a gépen úgyis meg tudom nézni", ugyanis már mindenkinek nulladik pont a zavaró tényezők kizárása amennyire csak lehet. De valahogy muszáj megelőzni, hogy kifolyjon az idő a kezünkből, szóval egy óra nem árthat.

7. Jegyzetek mindenek felett - 8. Színek
Ezekhez csak egy idézetet fűznék hozzá :
" Ebéd végeztével előszedtünk egy csomó tollat, tintát bőségesen, s jó sok író-meg itatóspapírt. Mert van abban valami kellemes, ha az embernek kelleténél több írószer és papíráru áll rendelkezésére." 

9. Friss levegő
Ahhoz, hogy hosszú távon jól működjön az agyunk és képesek legyünk koncentrálni szükség van a rendszeres mozgásra és szabadban töltött időre és ez tény, el kell fogadni. Már egy rövid séta vagy futás is megteszi de legrosszabb esetben az is jó ha kiszellőztetsz.

10. Szép álmokat királylány!
Nem is tudom, hol lenne a legjobb helye ennek a pontnak, mert összességében ahhoz, hogy jól tudjunk teljesíteni elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, úgyhogy érdemes nem az utolsó éjszakákra hagyni mindent.

Sokszor nehéz rávenni magunk, hogy dolgozzunk pihenés helyett, és főleg akkor ha van egy kis extra időnk, de próbáljatok összpontosítani a célokra, álmokra és időben kezdeni, majd egy-két pontot beiktatni a mindennapi tanulásba. :)
Kellemes ünnepeket, sok-sok locsolkodót, piros tojást, lakomákat, rengeteg pihenést és szuper feltöltődést kívánok mindenkinek! 

Ui.: nem akarok egy stréber robotnak tűnni, úgyhogy be kell vallanom, hogy az itt felsorolt 10 pontot teljes egészében én se tartom be mindig, de tudom hogy mennyivel eredményesebb lehetne egy nap ha így lenne :D
Baboca

2015. március 25., szerda

Rózsaszínben a világot...

Még mielőtt bárkinek csalódást okoznék, leszögezem, hogy nem a szerelmi életemet fogom kitálalni, viszont az elmúlt napokban tényleg minden rózsaszín volt… bár nem épp az a felhők felett járós típusú, de erről később.

Régen adtam jelet arról, hogy élek még és ennek egy iszonyatosan nehéz hónap volt az oka. Tele dogákkal, demókkal, össze-vissza rohangálással, néhány kiborulással és pillanatnyi feladásokkal. A félév első demó-időszaka a tegnapi nappal véget ért, és bár az idegeim most használhatatlanok, de egyetlen tantárgyat kivéve tökéletesen meg vagyok elégedve a végeredménnyel. És ha úgy vesszük, minden ami fontos nagyon jól sikerült. Viszont ez egyedül nem ment volna, és itt jön el a pont, ahol újra megköszönöm azt a rengeteg erőt amit adtok nekem, mert bár a kis írásaim elsődleges célja az volt, hogy másoknak segíthessek és erőt adhassak, de vissza legalább ugyanennyit kapok ha nem többet, sok élet-(vagy legalábbis jegy)mentő levelet kaptam. Szóval az elmúlt hónap….anatómia, kémia, (fizika :D ), sejtbiosz és szövettan gyakorlatilag pihenés nélkül, emellett zsúfolt hétvégék, munka…  Címszavakban így lehetne összefoglalni. Félreértés ne essék, nem akarok panaszkodni, mert mindig is tudtam mire vállalkozok, és még ha nem is hangzik úgy, de most is élvezem hogy itt vagyok de kellett már hogy lelkiismeret-furdalás nélkül is letehessem a könyveket.

Még két hete nekiültem írni, de annyiszor írtam át a nagy motiváló gondolatimat, hogy végül inkább hagytam az egészet, talán kicsit hamisnak éreztem őket. Most nekem volt szükségem az ösztönző szavakra, és a sors hatalmas ajándékot adott nekem, amivel sikerült is az utolsó éjszakát is kipréselnem magamból. Nem akarok reklámozni semmit és senkit, de a lényeg az, hogy a studyblr blogok kemény magja kezdeményezésére létrejött egy Facebook-os csoport, ahova a világ minden tájáról és egyeteméről csatlakoztak már. Itt megosztjuk egymással az álmainkat, ötleteinket, segítjük egymást és látatlanban új barátokra teszünk szert és szerintem ez egy fantasztikus dolog.

Biztosan nagyon csapongóak a gondolataim, de jelen pillanatban megkönnyebbült és boldog vagyok és így írni arról, hogy milyen nehéz hónapon vagyok túl szinte lehetetlen, mert semmit se érzek azokból a sírás közeli állapotokból, úgyhogy az elrettentés részt most leredukálom és csak a legutolsó, nagyon rózsaszín élményt írom le. Tegnap volt a szövettan feleletünk, amit csütörtökön a sejtbiológia előzött meg, emiatt nem igazán tudtam akkor se kipihenni magam. A hétvégét otthon töltöttem, ami szuper volt, de a tanulással nem haladtam, úgy ahogy kellett volna (és sajnos a hétvége azon részén sem amikor már lehetett volna). Vasárnap este eljutottam arra a pontra, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni, hogy ennyi információt nem tud már befogadni a fejem és hogy nincs már erőm létezni se, aludni akarok és hagyjon mindenki békén. Akkor ott is hagytam mindent és elmentem aludni, de aztán reggel nem hagyott az egóm aludni, és a nap végére újra összeszedtem magam. Igazság szerint nem is annyira én szedtem össze magam, hanem egy nagyon jó barátnőm, aki ezen túl még egész éjszaka velem volt és nem hagyott aludni J

Takaróval és kávéval együtt költöztünk le a társalgóba és egy fél órás alvástól eltekintve nagyon jól bírtuk. Hattól-nyolcig tanulás, nyolctól-kilencig HÖK gyűlés, aztán kilenctől-négyig újra tanulás. És egyetlen dolog maradt meg: utálom a rózsaszín dolgokat mostantól. J Van, aki érti és van, aki remélhetőleg majd érteni fogja ezt a mondatomat, ugyanis a szövettan számomra ugyanolyan rózsaszín pacákat jelent a mikroszkópban, és én tényleg azt hittem hogy ezt lehetetlenség lesz megtanulni. De hála egy csodás teremténynek tegnap délután egy ötös szövettant ünnepelhettem, és azután hogy kialudtam magam őszintén mondom, hogy nem tudok már úgy gondolni erre az egy hónapra, mint a pokolra, de kívánom, hogy a rózsaszín dolgoktól most egy ideig kíméljen meg az élet.

Azt szeretném kihozni ebből, hogy igenis vannak olyan időszakok, amikor minden elérhetetlennek és teljesíthetetlennek tűnik, de ha képesek vagyunk felállítani a fontossági sorrendet, elengedni a kevésbé fontos dolgokat..(azt hiszem nem kell mondanom hogy pl. az esetemben a fizika, vagy most épp a sejtbiosz is áldozat lett) és megpróbálni a titkos raktárunkból elővarázsolni egy kis maradék energiát a végén meg fogja érni. Azt hittem bele fogok roppanni ezekbe az utolsó napokba, és hogy majd egy egész mentőosztagnak kell összekaparnia, viszont rengeteg támogatásnak köszönhetően most az enyhe kifejezés hogy élek és virulok. Egyetlen jó tanácsom maradt még hátra.  Ha nehéz napokon, heteken, hónapokon mentek keresztül és úgy érzitek, hogy nincs már több erő bennetek, akkor vegyétek körül magatokat olyan emberekkel, akiket szerettek és egyetlen ölelésükkel, vagy pusztán azzal hogy ébren vannak veletek és azt mondják hogy „KÉPES VAGY RÁ” segítenek, és zárjatok ki minden rosszat. Lehet hogy „csak” ennyi kell a kitartáshoz.

Búcsúzóul üzenem, hogy képesek vagytok bármire, amit elterveztek és megálmodtok, tartsatok ki és még egyszer köszönök mindent!

Baboca <3

2015. február 15., vasárnap

Újra nyeregben

A „hosszú” pihenés után itt volt az ideje, hogy belevágjak az új félévbe (mind tudjátok milyen és mekkora tervekkel). Az első hét még a hozzászokós hét volt, bementem minden órára, rendesen figyeltem, így az első lépés kipipálva. Azt gondoltam, hogy ettől igazán jól kellene hogy érezzem magam, hiszen úgy kezdtem ahogy akartam, de valami mégsem stimmelt. Mindent megcsináltam, amit kellett, új, egészségesebb étkezési szokásokat alakítottam ki, tornáztam, rengeteg olyan megjegyzést kaptam, hogy sugárzok, tele vagyok energiával, rám se ismernek, mi történt velem…de belülről valahogy mégis ezen érzések szöges ellentétét éreztem és nem tudtam miért. Majd elérkezett az újabb hétfő. A reggel 6:30-as ébresztőt általában kinyomom és legjobb esetben is csak a 7:00-s ébresztés után kezdek kikelni az ágyból, most viszont történt valami körülírhatatlan. 6:00-kor mintha villám csapott volna be pattantan ki az ágyból, egyetlen, de csakis egyetlen pillanatra elgondolkodtam azon, hogy alszok tovább,  és aztán egy kis hang belül azt súgta, hogy miért aludnék tovább, mikor ha felkelek akkor lesz időm megcsinálni egész napra a kaját, reggelizni, kényelmesen elkészülni és felkeltem. Beágyaztam, turmixot csináltam, megreggeliztem, mindent összepakoltam és mindenféle kapkodás és idegeskedés nélkül elindultam. Egymás után 4x2 órám volt és egytől egyik mindegyiken bent ültem (még a fizikán is!, ami aztán igazi CSODA), figyeltem, egész nap nem ittam egy kávét se és délután négykor még mindig pörögtem, de nem lehet leírni hogy mennyire. Hihetetlen volt az egész, de itt még nem ért véget a nap.

Hónapok óta gondolkodok azon, hogy elkezdek dolgozni a suli mellett, persze csak annyit hogy az ne menjen a tanulás rovására, ezért feladtam egy bébiszitter hirdetést, és elképesztő módon hétfőn délután csörgött a telefon életen legjobb lehetőségével, és két nap múlva már egy tündéri kislány fogadott be szívébe. Emellett egész héten az egyetemen a Tudományos Diákköri Konferencia zajlott, ahol mint a hallgatói önkormányzat kis tagja segítettem. Az egész hét korai kelésekből, össze-vissza rohangálásból, tanulásból és mindemellett iszonyatos pörgésből állt. A hét végére az idei év céljai és tervei kibővítésre kerültek, úgymint a nyelvtanulásból francia nyelvvizsga, csatlakozás egy kutatócsoporthoz, és nyári munka külföldön.

És mindez egy korai keléssel indult, semmi többel. Tudom, hogy ha visszaalszok mondván hogy még simán van egy órám, mindez nem történik így, és most nem érezném magam a leginkább motiváltnak és harmonikusnak.

Kívánom mindenkinek, hogy tapasztalja meg ezt az érzést, és ha egyszer megérezte, eszébe se jusson hátradőlni és megelégedni, merítsen erőt abból, hogy ez az érzés önmagában csodálatos, és hogy mi mindenre képes így az ember és onnantól kezdve ne álljon meg, mert ha ez az érzés azt jelenti, hogy most van a jó úton.





Kalandra fel! 
Baboca

2015. január 28., szerda

Egy lépéssel közelebb...

Jelentem, az első félévet túléltem!  És bár az évfolyamelső nem leszek, de meg vagyok elégedve az eredményeimmel. Hihetetlen hogy 5 hónap alatt mennyit tanultam, és itt nem csak a szó szerint vett tanulásról van szó, hanem hogy saját határaimat sokkal messzebb sikerült tolni, vagy hogy lelkem eddig rejtett zugai közül felfedeztem párat, egy ici-picivel tapasztaltabb lettem. Az első vizsgaidőszak alatt szerintem rengetegen mondták, hogy mostantól minden órára bejárok és olyan hogy az utolsó pillanatra hagyok mindent, többet nem lesz…. hát igen ez egy szép elhatározás, minden esetre annyi biztos hogy ez a két hónap tökéletes volt arra, hogy meglássam a hibákat, és hogy hol kellene még csiszolni a rendszeremen.
Most második alkalommal használtam egy olyan tervet, vagy motivációs jövőképet, nem is tudom minek lehet nevezni, de a lényeg az, hogy még mielőtt bárminek is nekifognék a felkészülésben, leülök és egy lapra összeírom, hogy miből milyen eredményt célzok meg. Így jártam el az érettséginél és most a vizsgáknál. Fontos hogy együtt legyen az összes, mert így lehet egészében látni. Felírom tantárgyanként, hogy hány százalékot, vagy hogy milyen jegyet szeretnék elérni, és minden alkalommal jegyzem hogy elértem, vagy nem, ha igen akkor az lett amit szerettem volna, vagy esetleg jobb?! Ha valamelyik mégsem lesz olyan mint a lapon felírt nem keseredek el, és ettől még nem adom fel, mert ezt nem igazán arra használom hogy jutalmazzam vagy büntessem magam az eredményekért, pusztán az a cél vele hogy amikor mindennel végeztem le tudjam belőle vonni a következtetést. A végén tehát feketén fehéren ott lesz, hogy miből kell többet hozzátennem még, vagy mi az amiből túlteljesítettem, amiből lehetnek „elrugaszkodottabb” céljaim is. A következő félév megtervezésénél nagy hasznát tudom venni.
 Mivel maradt egy hetem, amit 100% pihenésre szánhattam, volt időm felfrissülni és rendbe szedni magam. Így újult erővel vágok bele életem következő szakaszába, amit most a jó teljesítmény mellett a nyelvtanulásnak és a lelki fejlődésnek szentelek. Véleményem szerint sose szabad elégedetten megállni és kijelenteni hogy nincs hova fejlődni, hogy most már beértem a célba elértem amit akartam, most már pihenhetek. Persze, egy pillanatra muszáj leállni, csak annyira visszanézni, hogy lásd mekkora utat tettél meg eddig, de ott maradni egy helyben sose szabad, mert az élet nem élet célok és elhatározások nélkül. 

Elképzelhető, hogy csak én vagyok ilyen izgága, de én azt hiszem becsavarodnék, ha nem lebegne valami a szemem előtt, ha csak úgy sodorna az ár. Le kell aratni a gyümölcsöket, és tovább gondozni a kertet, mert bár isteni almás pitét lehet sütni az idei termésből, de abból jövőre már nem lesz semmi. Talán ez a legjobb metafora, ami a szemléletem jellemzi. Még évekkel ezelőtt nyáron mondta anya, már a második lustálkodós, délig alvós hetemen, hogy nem alhatom végig az életem, mert akkor mindenről lemaradok, és bár akkor nehezemre esett elfogadni, de mostanra beért ez a gondolat és mennyire igaz!
Úgyhogy, nincs megállás, nincs pihi, csak annyi amennyi muszáj! J Sportoljatok, tanuljatok nyelveket, süssetek, főzzetek, barkácsoljatok, tanuljatok meg varrni, kötni, olvassatok, túrázzatok, hogy legyen mire visszaemlékezni a kandalló előtt üldögélve.


Ezzel a kis aprósággal indítok el mindenkit a következő félévre, és azoknak akiknek ez a félév lesz életük nagy megpróbáltatása az érettségivel, kívánom a legtöbb szerencsét és kitartást!

 Baboca