Every single move is ours to make

Úgy egy hete megnéztem, mikor is írtam utoljára, és megdöbbenve láttam mennyire eltelt az idő. Nem akartam hinni a szememnek. Már november van? Már alig választ el idő a vizsgaidőszaktól? A téltől? Na ne vicceljünk, hiszen még mindig kiskabátban szaladgálok! 
Nos, ha szembesültünk a szörnyű igazsággal, jöhet a következő. Mégis mivel telt el ennyi idő? Csináltam valami hasznosat is? Úgy érzem inkább szép lassan, hétről hétre folyt ki a kezemből az idő. Persze, természetesen volt majdnem minden hétre egy demó, meg volt programunk a hétvégéken, voltam otthon is,  meg volt rendezvényünk, meg főztem is mindig, tartottunk egy fergeteges vacsorát 11 vendéggel, és megsütöttem életem első almás pitéjét, aztán meg még sokat, meg stb,stb, de valahogy mintha mégse lettem volna itt egészen.

Nem mondhatom a legjobb félévemnek a mostanit, és ezt a kis írást elsődlegesen magamnak, számom, és mindenkinek aki beleesett velem együtt a motivációmentes gödörbe.
Ne úgy képzeljétek el, hogy egész idáig mélabúsan üldögéltem, a napok teltek múltak, vidáman mosolygósan, élettel telve, nem ál-boldogan, de mégsem volt az igazi. Sokszor aludtam rémesen, sokszor felébredtem, sokszor nem tudtam elaludni, elalvás előtt pedig kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Ez volt az első intő jel, hogy mélyen valami gond van velem. A másik, amire figyelmes lettem, hogy elvesztettem a mélyről feltörő, általában csak kimerítő időszakban elhalványodó motivációm a tanulással kapcsolatban. Nekem, aki ötödik éve írok egy blogot a tanulásról és motivációról? Hogy történhetett ilyen? Az igazat megvallva, nem tudom. Sok sebből vérzik, hogy nem érzem olyan jól magam.

Idén először tettem fel a kérdést magamnak, hogy mégis hogy jutott eszembe erre az egyetemre jelentkezni? Hülye voltam, vagy vakmerő? Hogy jutott eszembe, hogy én alkalmas vagyok az orvosi pályára? Lehet, hogy a gyerekek szeretik a cukin mosolygó doktornéniket, de hamar ki fog derülni, hogy máshoz nem értek. Hiszem semmire se emlékszek! Hogy én gyógyítsak? Életek megmentése legyen rám bízva? Azt hiszem értitek mire gondolok.
Hallottam már mástól is, hogy ötödévben megesik az ilyen, és hogy ez teljesen normális, de na, akkor is... 
Nagy nehezen kezdek túljutni ezen a részen, de a  probléma gyökere nem itt van, ez csak hab a tortán. 

Meséltem már, hogy 10 éves voltam, amikor kitaláltam az orvosi pályát? Elterveztem mindent, hogy melyik gimnáziumba megyek, hogy ehhez milyen jegyek kellenek, aztán, hogy milyen érettségi százalékokat akarok elérni, és aztán hogy neurológus leszek, aztán meg hogy inkább gyerekorvos. Mindenre volt tervem, és könnyű volt a nehézségekkel megküzdeni, mert tudtam hol a cél. 
Most azonban hiányzik a cél, hiányzik a biztos pont, nincsen jelzőfény a repülőm landolásához. Azaz fogalmam sincs hova megyek dolgozni a diplomaosztó után. Tudom, odáig még van másfél év. És pont erről van szó! Számomra ez azt jelenti, hogy másfél év múlva elérek oda, ameddig a terv szól, átfutok a cél mezőn, és nincs tovább. És így már olyan gyorsan futni sincs kedvem. Olyan ez, mint mikor a kedvenc sorozatod utolsó részét még tartogatod egy ideig, mert nem akarod, hogy véget érjen. Kivéve, ha lesz egy következő évad. Úgyhogy épp a következő évad forgatókönyvének írásában vagyok, mert felemészt a jövővel kapcsolatos bizonytalanság érzése. Óriási dilemma ez nekem, illetve nem nekem, hanem nekünk, ugyanis ez az a nagy döntés, amit közösen kell meghoznunk, és ettől nem lesz könnyebb. Kettőnk közül én hamarabb végzek, és ez egyenlő a távolsággal, amit bele kell számolni az amúgy is hatalmas változásba az életemben. Ugyanis abban az egyben biztos vagyok, hogy nem Szegeden képzelem el a rezidens éveimet. Így egyszerre fog rám szakadni a doktor a nevem előtt, egy idegen város, egy új közösség, és az egyedüllét. Ám mindez nem olyan félelmetes, akkor ha tudom, hogy van egy tervem rá. Legalábbis eddig ez bejött.
  
Rájönni arra, hogy ez nyomja a lelkem nem kevés időbe telt, és rászánni magam arra, hogy ezt megosszam veletek se volt egyszerű, ezt kérlek vegyétek figyelembe, ha néhol nem találtam a megfelelő szavakat.
Igen, tudom, ne fogjam fel ennyire drámaian, de vannak nehéz dolgok az életben, és nekem ez most az. 

Azonban nem szeretném negatívan befejezni, mert pontosan az volt a célom, hogy a parazsat újra lángra lobbantsam magamban és remélhetőleg bennetek is.
Kettős kombinációt választottam a probléma orvoslására. Bár a teljes terv még nincs meg a fejemben, úgy döntöttem arra koncentrálok, amit tudok, azaz, hogy igenis mindig is arra vágytam, hogy orvos legyek, és bízok magamban annyira, hogy ezt nem tartom továbbá egy percig se rossz döntésnek, aztán, hogy nagyon szeretnék gyermekorvos lenni, tehát az leszek, és kész. Ez a gyógymód hivatott enyhíteni a félelmet, és erősíteni a biztonságérzetet. És kellett még valami, ami megadja a gödörből való kiugráshoz elegendő erőt. Ez pedig egy vizsgaidőszak utolsó hetére foglalt üdülés lett. Ez fog motiválni arra, hogy ne húzzam-halogassam a dolgaim, és hogy mindent beleadjak, amit még az utolsó előtti vizsgaidőszakom (!, igen ez így igaz) megérdemel. 

Sajnos igazán ide illő képet nem találtam, ezért ezzel a tökéletesen elkapott pillanattal búcsúzok tőletek. Ha valaki úgy érzi, segítene rajta, ha kiadná magából a félelmeit, keressen bátran, írja meg, szívesen meghallgatom, és ha tudok, szívesen segítek, mert nekem is sokat számít, hogy van aki meghallgat. 

 Baboca

Tökéletes nyár

Olyan pár hetet tudhatok magam mögött, amit szerintem még húsz év múlva is a mosolytól majd kicsattanva mesélek a kandallónál üldögélve. Nem túlzás azt mondani, hogy életem (eddigi) legcsodálatosabb nyara volt a mostani. Abba a helyzetbe kerültem, hogy komoly küzdelem volt csak pár képet kiválasztani, amivel bemutathatnám és átadhatnám az élményeimet, mert legszívesebben megmutatnám mindet nektek. Alig várom, hogy elkészítsem a fotóalbumunkat erről a nyárról és ha kész lesz valószínűleg hetente fogom átlapozni, és visszaemlékezni arra az érzésre, ami átjárt ezalatt az idő alatt. 

Kezdjük ott, hogy elkezdtem a nyári gyakorlatot. Szerencsére a csipet csapat egy helyen csinálta végig a 4 hetet, így a munka után a délután-este a miénk volt. A hétvégéket is tartalmasan töltöttük, a családdal is sokat voltam, és a macsik is szuperül érezték magukat. Ha a gyakorlat nem lett volna túl jó, a barátokkal töltött idő miatt már akkor is megérte volna, de hogy a kellemes a hasznossal összejöjjön még a gyakorlat is mesés volt. Igaz a hivatalos sebészet részén keveset voltam, de becsületesen bejártam végig a kórházba. Időm nagy részét a gyermeksürgősségin töltöttem, ahol a tudás mellett, amit megszerezhettem még a hangulat is jó volt. Az egész gyermekosztály befogadott és örömmel tanított. A gyakorlat végére ezer százalékig biztos lett, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és kész, nincs B terv, nem is kell, mert ez így lesz. Hogy hol, az még rejtély...majd a jövő zenéje lesz.  

A gyakorlattal augusztus 1-én végeztünk, ezután "hazaugrottunk" összekészülni az igazi nyarunk első szakaszára. 6-án hajnalban keltünk és vonatoztunk el Nyíregyházára, majd onnan busszal Tiszabecsre. Hátunkra vetve a táska, sátor, hálózsák és kezdődhetett az egy hetes kenuzás a Tiszán. Nehéz szavakkal leírni milyen is volt ez, de megpróbálom. Egy hétig nem használtam a telefonom, nem keltem ébresztőre, nem gondoltam az élet problémáira, igazából azok nem is léteztek. A sátrazás, a napsugár melegségére ébredés, a tűzbe rakott kotyogóssal kávé főzés, a faluban tyúk vásárlása, majd házi nyárs készítése, amin foroghat, a kifogott halakból készített halleves, a tűz melege és a csillagok végeláthatatlansága, a természet közelségének érzése az, ami igazán megtöltötte a lelkem, és ami miatt imádtam ezt az egy hetet. 
Reggel kényelmesen megreggeliztünk, sátrat bontottunk, lepakoltunk a kenukba, majd megkezdtünk az aznapi szakaszt, egy nap nem eveztünk túl sokat, a lényeg nem ez volt. Megálltunk fürdeni, horgászni, ebédelni, ha úgy adódott, aztán mentünk tovább. Kikötés és kipakolás után jött a sátorállítás, a tűzifa gyűjtés és tűzrakás, vacsora, majd éjszakáig tartó beszélgetés, kártyázás. Minden pillanatát élveztem és alig várom, hogy jövőre újra nekivágjunk egy túrának.  

Három napot töltöttünk otthon, elmentünk a Lótusznapokra, majd indultunk a következő útra, ugyanis kezdődött a Gólyatábor. Irány Balatonakani! Annak ellenére, hogy már kissé túlkorosnak érzem magam az ilyen dolgokhoz, és kissé nyűgössé tett a kényelmetlen alvás, és a hangzavar, illetve, hogy még első nap eltemettem a vízbe fúlt telefonomat, az elsősök aranyosak és jó volt látni, hogy jól érzik magukat, ezáltal értelmet nyer a munkánk. A tábor után még két éjszakát maradtunk a Balatonon a csipet csapattal, strandolás, borozgatás, kirándulás - ami a tikkasztó hőségben inkább a Himalája megmászásának tűnt. 

Innen indultunk a családdal közös nyaralásra. Gyerekkorom óta feledésbe merült utazássegítő Daedalon tette nekem csodálatossá az odautat, olyan jót aludtam végig, hogy egy szavam se lehet. Épphogy kiszálltunk a kocsiból, ledobtuk a cuccainkat, csak annyira nyitottuk a táskánk ki, hogy a fürdőruha előkerüljön, és máris a tengerben voltunk. Igazi passzív pihenős napok voltak ezek, amit cseppet se bánok. Szerencsére az utolsó napot leszámítva szuper jó idő volt Horvátországban, napközben strandoltunk, a fiúk horgásztak, a lányok napoztak, este jókat ettünk, és kimerülésig társasjátékoztunk. Innen újra útnak indultunk, célunk pedig Bosznia volt. Első megállónk még a horvát oldalon volt, egy fürdőzés erejére, aztán Mostar-ig meg se álltunk. Itt csupán egyetlen út, a mecsetek és a híd az, ami látványosság, turistáktól mégis hemzseg az évnek ezen szakaszában. Körbenéztünk, ettünk, ittunk, szebbnél szebb kendők találtak gazdára személyünkben, majd folytattuk utunkat a cél felé.

 Az út egy darabig zökkenőmentes volt, majd elértünk az igazi hegyi utakhoz, ahol a két sáv igazából egy, és csak a rozsdás szalagkorlát tartja benned a lelket. Itt szépen ránk is esteledett, igazi kalanddá téve az út végét. A sötét és az utak mellett nehézséget jelentett hogy nem voltunk biztosak benne, pontosan tudjuk merre kell menni. Az út meredek, kanyargós volt, a kanyarokban pedig egytől egyig legalább egy szép nagy méretű kutya volt, mint mondjuk Belle a Belle és Sébastienből, akit a bestiának tartanak. Szóval kiszállni nem szívesen szálltunk volna az autóból miattuk. Átszaladt előttünk egy borz, és komótosan átsétált előttünk egy póni (igen, tényleg egy póni), aztán kimerülve végre elértük célunkat, Glavaticevo-t. 
Reggel elém tárult a világ legcsodálatosabb látványa, ami azonnal rabul ejtett. Nem tudja visszaadni egyetlen kép se azt, amikor felszáll a köd a hegyekről, és előbújik a természet. A Neretva csordogál az út mentén, majd 10-20 méter múlva zúgó, mély sebesvízzé válik, aztán újra bokáig ér, és bele mersz menni. A hegyek körülfogják a települést, a csend, a béke és a nyugalom járja át a tested. Elképesztő hely ez, a világ végén. A harmónia itt adott. Minden itt töltött percet imádtam, a török kávét kortyolgatni reggel, bámulni a hegyeket, köveket gyűjteni a parton. Hálás vagyok azért, hogy életemben először ezen az eszméletlen gyönyörű folyón raftingolhattam, ami minden tekintetben fantasztikus volt, és határozott elképzelésem visszamenni ide még (sokszor) evezni is meg úgy amúgy is. Ez a hely lett a kedvencem a világon. Úgy érzem lelkem egy kis darabját otthagytam, hogy visszavárjon. 

Tökéletes zárása volt ez egy tökéletes nyárnak. Itt a vége, fuss el véle. 

Baboca

ui.: A tanév megkezdődött, órám rengeteg van, tervem, vágyam célom is, úgyhogy bele kell vetnem magamat az életbe. Remélem nektek is jól telt a nyaratok, sikerült feltöltődnötök, és megvan a kezdeti löket, ami elindít benneteket egy sikeres és eredményes félév útján. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek az élményeimet!

Life update

Szerencsére az előző két hónap másképp volt eseménydús, mint a korábbi bejegyzésben írtak, de a vizsgaidőszakok általános törvénye értelmében túl sok izgalmas dolog azért nem történt velem. Megpróbálom a kisebb, nagyobb dolgaimat összeszedni, és egy szösszenetben megírni.

A legnagyobb dolgot nehéz kiválasztani, de valamivel mégis el kell kezdeni a sort.

Na jó hazudtam, nem kérdés, hogy mi a legelső!

Életem legszebbjei közé tartozik az a nap, amikor négytagú család lettünk két elképesztően aranyos kiscicával. Aki régóta ismer, azt is tudja rólam, hogy a legkevésbé sem voltam macskás korábban, nem szerettem, ha hozzám dörgölőznek, ha megcsikarnak, mindig is kutyásnak vallottam magam. Aztán jött ez a két drága teremtés, és teljes személyiségfejlődésen mentem keresztül. Alig várom, hogy hazaérjek hozzájuk, hogy puszit nyomjak a buksijukra, és hogy bebújjanak hozzánk az ágyba este. Jelenleg saját gyerekeimként tekintek rájuk, még ha ez furcsán is hangzik. Mindig rácsodálkozok, mekkora szeretet-mennyiség elfér egy emberbe, és hogy ez a tárhely mennyire kimeríthetetlen.

A dobogón a vetélytárs, hogy felhagytam a kollégiumi élettel, annak ellenére, hogy szerettem annyira a szobát, hogy azt gondoltam hat évet le fogok ott húzni. Az élet azonban nem egy állóvíz, még szerencse! (Az utóbbi évben is olyan keveset voltam ott, hogy talán van akinek az a furcsa, hogy megtudja, nem egy éve költöztem ki onnan.) Mivel az iroda is itt van, elhagyni a kolit még egy darabig nem fogom, de a változás ettől még nagy.

Talán ez nektek nem lenne akkora dolog, de nekem az: végre befejeztem a nagy, és jó hosszú Dickens könyvet-Ódon ritkaságok boltja-, amit talán még decemberben kezdtem el. Na nem azért tartott ez ennyi ideig, mert ennyire unalmas lenne, bár tény, hogy realista lévén nem szűkölködtem barokkos körmondatokban, amiket elolvasva jobb volt újrakezdeni az egészet, és terjedelmes leírásokban. Az elején persze ez is döcögött, de aztán olyan jóvá vált, hogy már azért nem akartam haladni vele.

Ez volt a harmadik Dickens könyvem, és tárt karokkal vár rám már a következő a polcon.

Előtte azonban egy évek óta vágyott könyv váltotta a tankönyveket, ez Karinthy - Utazás a koponyám körül volt, amit gyönyörű formában születésnapomra kaptam.

Ide szeretném nagyon beszúrni, azt a filmben elhangzott mondatot, amiről mindig az igazán jó könyvek jutnak eszembe, de mivel sehol se találom, és már nem emlékszek rá pontosan, most meg kell néznem újra a filmet, így azt hiszem a többi írás holnapra marad. "Oh, bárcsak még ne olvastam volna! Akkor újra átélhetném az egészet." - ennél jobban nem lehet kifejezni, milyen becsukni az utolsó oldalt is elolvasva egy igazán jó könyvet.

Vegyük tovább. Jövő héten megkezdem a harmadik nyári gyakorlatomat is, illetve szeptembertől ötödéves leszek!

Ezen a héten befejezem a második alkalommal megkezdett 8 hetes cukormentes diétámat = juhu, mindenki örül, mert a következő két hónapban megírom a lényegét, a tapasztalataimat és rengeteget megtudtok majd az egészről! Most sokkal kevésbé vettem szigorúan a dolgot, mint elsőre, emellett sok más dologban is különbözött a két diéta. Amire viszont nem vagyok büszke, hogy csúnyán elbuktam egy teljes hetet, amikor elmentem a családommal nyaralni. Ez mutatja, hogy nagyon sokat lehet még fejlődni. A legnagyobb előnye ennek az újrakezdésnek viszont az, hogy egyelőre nem is akarom abbahagyni, így - kevésbé szigorú keretek között, kevésbé diétaszerűen, sokkal inkább életmódként - folytatom ki tudja meddig.

Végére egy nagy bűn az elmúlt időszakból: rettenetesen elhanyagoltam az edzést. Igen, tudom, enyje-bejnye. De a vízen legalább voltam, testmozgás és barnulás a vizsgaidőszakban címen. (A mellékelt ábra mutatja, hogy a szúnyogok is hasznot húztak ebből a tevékenységből.)

Senki se mondhatja, hogy sokat unatkoztam, de ettől szép az élet, nem?

A nyaram is igazán mozgalmasnak ígérkezik, és remélem tényleg így is lesz. Van egy olyan vágyam, hogy holnaptól, mikor felkelek és megittam az első kávét, ott elkezdődik a csoda, és onnantól nem lesz megállás, hogy a napok tele lesznek programmal, nem csak tényleges eseményekkel, hanem edzésekkel, túrázásokkal, bármivel, ami nem fáradtam heverőn döglődés, értitek.

Kívánok mindenkinek kalandos és csodaszép nyarat! Hamarosan jelentkezem!

Baboca

Egyszer fent, egyszer lent

Sokat gondolkodtam azon, hogyan fogjak neki egy új bejegyzésnek, vagy hogy egyáltalán meg akarom-e írni ezeket. Ezt mutatja is az a jó sok eltelt idő. Aztán úgy döntöttem, igenis elmesélem mik történtek. Nyilván tudja mindenki, hogy az élet nem habostorta, nincs mindig száz ágra sütő nap, mégis összességében úgy szép ahogy van. Pontosan erről fog szólni most ez is. 

Ott hagytuk abba, hogy hazaérkeztem Ukrajnából, és volt egy igazán mozgalmas hetem. A következő hetek is kifejezetten mozgalmasak voltak, csak épp nem a jó értelemben. Inkább mondanám zaklatottnak, kétségbeejtőnek és frusztrálónak. Első körben jött a Medikus Kupa hete, amiről jó tisztázni, hogy az égvilágon semmi sem ment simán, vagy úgy ahogy mennie kellene. A saját munkánkon kívül bőven akadt megoldandó feladat, amik a főszervezők nem feltétlenül alapos munkavégzése miatt szakadtak a nyakunkba. Ezek a teendők nem csak hogy sürgetőek voltak, és húzódtak sokszor estébe, hanem sokszor még kilátástalanok is. Emellett az abszolút önhibánkon kívül alakult helyzet (minthogy nem mi voltunk a főszervezők) rajtunk csapódott le. Amennyiben ez nem elég stressz és feladat egy hétre, ezen a héten zajlott az idei év tanszékvezető választása is. Sok olyan tanszék volt, ahol a korábbi mandátum lejárt, ezért pályázat során lehetett a betöltendő feladatra jelentkezni. A pályázók az egyetem különböző tanácsai előtt, a Tanszéki értekezlet illetve a Tanári Testületi ülés előtt bemutatták pályázatukat, majd egy Kari Tanács keretén belül javaslattétel került az egyetem rektora elé. Ez számokban úgy mutat, hogy a keddi napon 11-13:15 között a Gyermekklinika tanszéki értekezletén ültem, majd 14-18 között a Tanári Testületi ülésen. Csütörtökön pedig 14-17 között a Kari Tanácson. A hét nagy része így is a Medikus Kupával telt, ezek szinte csak megtűzdelték a hetet, illetve a Medikus utáni héten indult az egyetemi előkészítő tábor is, aminek egyik főszervezője voltam, így talán lehet sejteni egy héttel előtte mennyi dolgunk volt azzal is. 

A legnagyobb gondom mégsem a kapkodva órákon át szurkolói csomagok gyártása, vagy az utolsó pillanatban szállásokat találni, vagy a kifejezetten kevés egy napra jutó alvásidő volt, hanem hogy már ekkorra tele volt a hasam és karom kiütésekkel, de bőrgyógyászhoz eljutni egy percem se volt. 

Pénteken felmentünk Pestre, ahol csak romlani tudott az addig se fényes helyzet, a szervezői oldal ott se remekelt, estére pedig már kezdtem az összeroppanás határán lenni. Bulizni menni volt a legkevesebb kedvem, úgyhogy inkább aludni mentem...vagyis hát mondjuk megpróbáltam. A szobánk nyitott ablak nélkül egy időzített fulladásbomba volt (a többiről inkább nem írom le az őszinte véleményem, csak azt mondom, hogy simán sátrazok a Tisza mentén, vagy alszok a földön is, de itt nem mertem elmenni fürdeni se). A nyitott ablak, a nagyon hideg éjszaka, a papírvékony takaró és a bulizó utca eredménye szerény 2 óra alvás lett. Reggel mikor felkeltem már a nyakam is csupa kiütés volt, amitől cseppet sem éreztem jól magam, ezért az első gyógyszertárban antihisztamint vettem és hívtam a szüleim hogy jöjjenek értem és menjünk haza, mert egy percet se bírok már ki ott. 

A hónap pozitívumaként: meglátogattunk egy barát családot, egészen pontosan ők fogadták be a kiskutyámat, amikor mi elköltözünk és nem tudtuk magunkkal vinni. Még mindig imádom, és nagy boldogsággal tölt el, hogy milyen szuper dolga van. 

A lelkem otthon helyreállt, majd visszatértem Szegedre, mert ugye jött az előkészítő tábor, és a munka nem végzi el magát. Úgyhogy mialatt a testem feletti uralmat átvette a roseola (vagy parvo, sose fogjuk az igazságot megtudni), összeállt a tábor, és kisebb zökkenőkkel, kisebb agyvérzésekkel, egészen simán lement. 

Zárójelbe való, hogy a tábor a tavaszi szünetem volt amúgy. 

Ezzel véget ért a kalandos március!

Vessük is bele magunkat az áprilisba: 14-e Nemzetközi Kulturális Est, 17-e Zenei Est& Food Fest. Két elég nagy rendezvény, amiért felelek. Az elsőn csak társszervező vagyok, de a magyar programért felelek, és egyáltalán nem túlzással mondom, hogy a külföldi szervezőkkel az utolsó pillanatig nem jöttünk ki, és az esemény napjáig volt kérdés, hogy hagyják-e fellépni a magyar csapatot. Ez nem kevés felfájást okozott önmagában se, de mellette a Zenei est nem akart zökkenőmentesen összeállni. (nagyon nem) Részletekkel felesleges untatni titeket, a végére persze minden összeállt, sikeres volt, de addig naponta akartam feladni és otthagyni mindent. 

Mindeközben zajlott a HÖK választás, a véget nem érő szavazatgyűjtés, és a blokk gyakorlat. 

Azonban az áprilisban volt pár csodálatos napom is, amiket a csodálatos barátaimnak, és csodálatos páromnak köszönhetek. Szép dolgok is kellenek ebbe a bejegyzésbe, úgyhogy vegyük sorra őket!

Vadaspark, ugyanis felháborító, hogy a négy év alatt még sose voltam:

Vasárnapi vásár:

Egy fantasztikus szülinap, aminek elengedhetetlen része volt egy fagyizós randi:

A világ legjobb bulija, szintén a szülinapomon, ahol olyan jól éreztem magam, hogy azt el se lehet mondani, és ahol mindenki lejátszotta nekem a Blue-t én pedig minden alkalommal kivirultam tőle (90's):

Ezek a napok adtak erőt, és adták vissza a bennem lakó "még ha néha nagyon szar is egy nap, de az élet csodaszép" embert. Mert én általában ilyen vagyok, csak egy kissé megtört ez az időszak, főleg a március.

Májusra visszatértem és a következő bejegyzésben megmutatok majd pár csodálatos pillanatot!

Addig is:

Baboca

A week in the life | Ukrán kalandozás

Egy fontos eseménytől és egy farmakológia demótól eltekintve ez a hét egy átlagos hétnek ígérkezett, éppen ezért esett erre a választásom, amikor a szavazás eredménye meglett. Azonban a március 1-i indulás előtt két nappal érkezett az értesítő, hogy megérkezett az útlevelem, megjegyzem a vártnál 5 nappal korábban, így gyors döntés vége egy csütörtök hajnali indulás volt Ukrajnába.

Így ennek elmesélése is része lesz ennek a bejegyzésnek, remélem nem veszitek zokon.

Csúnyán megfázva, így komoly aggodalmakkal, és megkérdőjelezve a döntésem bölcsességét indultam el a 9 fős SZOTE team tagjaként az idén 5. alkalommal megrendezett kárpátaljai szűrésre. Csütörtökön hajnal 4-kor indultunk el, és már aznap délután megkezdtük a szűrővizsgálatot az első magyarlakta faluban. Összesen 4 napon 4 faluba látogattunk el, mindenhol általános szűrővizsgálatot és tanácsadást, illetve szükséges esetben orvosi konzultációt biztosítva az oda érkezőknek. Egytől egyik mindenhol, elképesztő örömmel és hálával fogadtak minket, fáradságos munkánkat ebéddel és rengeteg süteménnyel viszonozva. Fantasztikus élmény volt egy ennyire nemes, és hasznos kezdeményezésnek részese lenni. A munka mellett szuper hangulat volt, az estéket együtt töltöttük a debreceni és pesti magyar illetve külföldi hallgatókkal, nem telt el nap hatalmas nevetések nélkül. Az igazi nagy kaland részéről pedig egy esti defekt gondoskodott...de ezt is túléltük, és már csak újabb vicces történet, amit közösen éltünk át.

Tiszta szívből úgy gondolom, hogy minden fáradságot és munkát megért, és csak ajánlani tudom, hogy a következő alkalommal aki teheti, tartson velünk, erősítse a szegedi csapatot, és élje át!

És most lássuk, hogyan is telt a nem kifejezetten átlagos hetem:

Hétfő:

Reggel 7-kor megreggeliztünk, összepakoltunk, megvettük az ukrán "szuveníreket" (aka olcsó vodka és rákízű chips...) majd elindultunk a hazaútra. Bár semmit sem kellett csinálnom az úton, többnyire mert nem is tudom megúszni a hányingert máshogy, nem is csináltam semmit a nézelődésen, alváson, zenehallgatáson kívül, mégis irtó fáradtan estem haza délután, és csak bedobni egy salátát meg sorozatot nézni volt kedvem. 

Itt említem meg, hogy az egyik újévi fogadalmam volt, hogy nem eszek húst hétfőnként, és emiatt az utazás előtt üresen hagyott hűtő nem esett jól, mert két opció volt, elmegyek bevásárolok néhány dolgot és nekiállok valami zöldséges bármit főzni, vagy veszek valamit. De még ahhoz se éreztem elég agysejtet, hogy azon gondolkodjak, hol és mit lenne kedvem enni. De szerencsére a salátázó most is, mint mindig utamba esett és megmentett. 

Ezzel gyűjtöttem az erőt, hogy fél7-kor képes legyek hasznos és értelmes részese lenni az EEB Tábor szervezői megbeszélésnek. Miután végeztünk, csak arra vágytam, hogy újra otthon legyek és ágyba zuhanhassak, és egy jó nagyot aludjak.

Kedd:
Kipihenten ébredtem, majd lementem az utcában lévő kávézóba feltölteni energiaraktáraimat.
Azért, hogy a hűtő ne maradjon továbbra is üres, elmentem egy jó nagy bevásárlást tartani, ami tényleg hatalmasra sikeredett, alig bírtam hazavinni, de legalább lett egy csomó zöldség, gyümölcs és minden jóság otthon.  Ezután bementem az irodára. Itt első körben az EEB Tábor dolgait intéztük, letudtuk a kötelező telefonokat, kiküldtük a fontos leveleket. Majd nekifogtunk rendesen megírni a farmakológia gyakorlatra készítendő referálásunkat. Még Ukrajna előtt kigyűjtöttük az anyagokat, kijegyzeteltük a fontos dolgokat, így most már csak egybe kellett pakolni, és egy vállalható beadandót, illetve prezentációt készíteni. Még ha ez nem is hangzik valami nagy dolognak, sikerült vele órákig elpepecselnünk, a végső simításokat pedig csütörtökön fejeztek be, de azt gondolom a végeredménnyel meg voltunk elégedve.
Az ebédidő elért minket, úgyhogy nekiálltam valami gyorsat összedobni, ami egy gombás, borsós, tejszínes rizseshús lett. (bár amilyen finom volt, kicsit degradáló a rizseshúst kifejezés...)
A nap további részében más dolgom már nem is volt mint tanulni a csütörtöki demóra...

Szerda:

A reggeli kávézás után elindultunk a piacra. Általában hétvégén szoktunk menni és általában kettesben a párommal, de a másnapi nőnap miatt most szerdára tettük ezt, illetve kivételesen hárman mentünk, hogy meg tudják venni a fiúk a virágokat a csoporttársaiknak. És természetesen engem se hagytak ki. Hiába vettem rengeteg zöldséget már az előző napon, azért itt is sikeresen bevásároltam belőlük, illetve a vacsorának szánt hot-doghoz is mindent beszereztünk. 

A napirend következő pontja újra irodai munka volt, nevesen az utazási támogatás pályázatok elbírálása. Ez olyan hosszasan elhúzódott, hogy ezután már lázasan ültem neki tanulni, és úgy belemerültem, hogy elfelejtettem elmenni francia órára. Ráadásul erre csak pár nap múlva jöttem rá, úgy kiment a fejemből. 

Este megcsináltuk a hot-dogot és jól belakmároztunk belőle, majd folytatódott az izgalmas tanulás, és végül újra jöhetett a jól megérdemelt alvás.

Csütörtök:

Reggel időben keltünk, hogy még a délutáni demó előtti időt kihasználjam tanulásra. Egy igazán finom reggelit (avokádókrémes pirítós, zöldségekkel) elfogyasztottunk, megkávéztam, és belekezdtünk a tanulásba, nekem a farma, a páromnak a patosz jutott mára. 

Mielőtt belemerültem gyorsan átszaladtam a beérkezett EEB-s leveleken és utána jöhetett a tanulás. A délután egy rettentő izgalmas népegészségtan gyakorlattal indult, majd jött a farma demó, majd a referálásunk, és ezzel így el is ment az egész.

Az este egy csodálatos évforduló-ünneplő vacsorával telt, és végül a nap zárásaként én választhattam filmet. :D 

Péntek:

Jó sokáig aludtam, majd mivel igazából semmihez az ég világon nem volt kedvem, jobb híján bementem az irodára dolgozni. Illetve a postára pénzt váltani...igen ilyen hihetetlen izgalmas dolgokat is szoktam csinálni. Összességében ez egy nyugodt, semmittevős nap volt.

Késő délutánig bent voltam az irodán, de csak mert itt is ebédeltem és ragadtam le a Grace klinika új részein. 

Ezek után pedig egy kirándulás-élménybeszámolós pizzázásra mentünk a kis csipet csapat baráti társasággal (inkább kis fogadott családommal). A Széchenyi térre is kinéztünk, de nekem annyira ez a disznó és pálinka mindenhol dolog nem jön be, így inkább hazafelé vettük az irányt. 

Szombat:

Időben nekiláttam főzni, hogy már délre készen legyek az ebéddel, ugyanis déltől kezdődött a Bödön Piac, amire feltétlenül el szerettem volna menni. Póréhagyma levest, és gombás-kelbimbós tepsis csirkét készítettem, majd elmentünk erre a piacra. Legfőbb vágyam volt repcemézet venni, és megkóstolni a tönkölysütik valamelyikét, ezek teljesülésével sikeres napnak mondható a szombat. Még visszafelé bementünk a bioboltba is néhány dolgot megvenni, ezután pedig elkezdtem összekészülni a vasárnap reggel kezdődő szülőszoba gyakorlatra. Készítettem ki ruhát, ennivalót, vizet, pizsamát, és unaloműzőnek könyvet. Tudván hogy korán kel majd kelnem, és reggel 6:30-ra beérni a gyakorlatra, időben akartam feküdni. Egy filmnézés azért csak felkerült a terítékre, de végignézni képtelen voltam, és már talán a felénél mélyen elaludtam.

Vasárnap:

Kora reggel realizáltam, hogy semmi nincs nyitva, ahol lehetne egy rendes kávét inni, vagy egy kevésbé rendeset, hiszem még a Meki is csak 7-kor nyit. Ettől kifejezetten szomorú voltam, de túléltem ezt a megrázkódtatást. A szülészet egész délelőtt csendes volt, sose voltam még ilyen hangtalan helyen, úgyhogy csak vártunk. Egy családi ebédre kisurrantam, plusz lesétálni a kajakómát a gyönyörű időben, és mire visszatértem felkerült két természetes szülés, és egy iker-császár a listára. Így a délután és kora este már izgalmasan telt. 

Általában nem része a hétnek demó (ebben a félévben szerencsére), évforduló, se szülőszoba gyakorlat, és inkább az előadásra járás, francia óra, főzés, edzés, illetve az irodai/ szervezői munka az, ami kitölti a hétköznapokat. A tavasz bekövetkeztével a hétvégék pedig a reggeli piacról, főzésről és napsütéses sétákról fognak remélhetőleg szólni.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta ezt, illetve külön köszönet, hogy szavaztatok erre a bejegyzésre. Aki pedig a hök-ös munkára vágyott, ne legyen elkeseredve, meg fogom írni azt is!

Baboca

Balancing

Sokszor kérdezitek tőlem, hogy fér bele minden, az edzés, a főzés, a tanulás, a szervezői munka, a párkapcsolat, a társasági élet. Nos, a válasz az, hogy általában sehogy, illetve, hogy nagy erőkkel kell tanulnom hogyan osszam be az időmet, hogyan legyenek a hétköznapjaim kiegyensúlyozottak.

Most hogy így kiábrándítottam mindenkit, és tisztáztuk, hogy nem vagyok superlady, megosztom veletek mik azok, amiken dolgozok, amiket igyekszek beépíteni a mindennapokba, és mik váltak be eddig nekem.
Az első és talán legfontosabb, hogy nem ragaszkodok görcsösen a terveimhez (ez így nem mindig igaz, és most biztos van aki megjegyzi, hogy aha persze, mert tény, hogy piszok mód makacs tudok lenni), vagyis egyre kevésbé, ez így talán helyesebb megfogalmazás. Vegyük példának az újévi fogadalmakat, amit valójában újévi irányelveknek kellett volna titulálnom. Ezek azok, amiket tényleg sose vettem görcsösen komolyan. A korábbi évek során főleg hosszú távú terveket, elvontabb célokat írtam, mint nyelvtanulás, "bikinialak megszerzése", egészséges táplálkozás. De persze én is sokszor estem abba a hibába, hogy "nem nassolok", "minden nap iszok egy turmixot", "minden héten elmegyek 3x futni" típusú fogadalmakat tettem, amit szerintem teljesen természetes módon nem is tudtam betartani. Nem vagyok egy "everyday/morning routine" fajta ember, mert tisztában vagyok vele, hogy bármikor közbejöhet valami, elaludhatok, aludhatok ott egy barátnőnél, vagy lehet az is, hogy csak nincsen kedvem máshoz mint befeküdni a takaró alá, és elalvásig olvasni. Ettől függetlenül próbálom a lehető legjobban tartani a terveimet, de csak addig amíg azokat nem érzem kínnak.

És itt jön be a másik nagyon fontos dolog: reálisnak lenni. Nem szabad elvárni magunktól, hogy valamit, amit gyűlölünk, majd egy újévkor tett fogadalom miatt hirtelen mindennapos tevékenységgé tudjuk varázsolni. Én mondjuk, nem igazán rajongok az úszásért, így hát nem is fogom megfogadni hogy hetente eljárok úszni, mert biztos lenne, hogy azt mondanám, jajj nemár, hideg is van, hajat is kell szárítani utána, kifogásokat gyártanék. Ezért én idén azt írtam fel a fogadalmak listájára, hogy egy hónapban 10 alkalommal edzek, és ez lehet egy futás, egy alakformáló edzés, jóga, vagy egy nagyobb kirándulás.




A tudatos táplálkozás már évek óta tartó, folyamatosan alakuló, fejlődő folyamat az életemben. A minimalizált cukorfogyasztás volt az első, amit bevezettem és ezt azóta is tartom. De ez nem jelenti azt, hogy nem eszek meg egy sütit, egy csokit, vagy egy nutellás palacsintát. Bár már egy csoki fondü elfogyasztása egyedül felér egy merénylettel a szervezetemmel szemben, de sebaj, ebből is tanultam.  Ehhez tökéletes alapként szolgált Sarah Wilson Leszoktam a cukorról című könyve. A sófogyasztásom sose volt túl sok, de azóta, hogy főzök, erre még külön oda is figyelek. Tehát az étkezésem alappillérei közé a kevés cukor (mármint kifejezetten a hozzáadott cukor) és só fogyasztása tartozik. Emellett a rengeteg zöldség és gyümölcs természetes. Önmagában ezeknek a mindennapokba építése elképesztő jótékony hatással volt a közérzetemre, a táplálék maga rengeteget számít, de az is hozzátesz ehhez, hogy ettől kezdve a táplálkozás teljes folyamata külön figyelmet kapott. A hétvégi piacra járás, a menük tervezése, a zöldségek aprítása és az egész főzés úgy ahogy van kikapcsol, boldoggá tesz. Érzem, hogy magamért, magunkért ezzel jót teszek. Előfordul, hogy nincs kedvem vagy időm főzni, és ilyenkor elmegyünk valahova enni, de szinte mindig megszakad a szívem, hogy miért is nem a jó kis házi főztöt esszük, ami szívvel-lélekkel készül.

Tanulás/órákra járás: aki régóta olvas, már tudja, hogy én sem vagyok egy minden egyes órára járó, és minden héten mindent megtanuló ember, ez továbbra se változott. A fontosnak tartott előadásokra azonban bejárok, és ha már elmentem lelkiismeretesen jegyzetelek. Jelenleg fontos nagyon a farmakológia, és a francia, harmadik helyen pedig a belgyógyászat áll, de ez az olykor-olykor kimaradhat kategóriába tartozik. Nem tanulok minden nap, az a korszak lezárult a tavalyi év végén.

Itt utolsó, de nem kevésbé fontos, mint a többi felsorolt, a kikapcsolódás. Az élet körülöttünk száguld, mint a szélvész, én is sokat pörgök, emiatt fontos a pihenés. Az aktív pihenés is! Erre jó egy kirándulás, egy túrázás, egy városnéző borséta, de a találkozó egy baráttal is, miért ne lehetne egy kis séta a szép időben?! Aztán ott van az olvasás, a kertészkedés, a kreatív hobbi bármilyen formája, mindegy mi, de legyen fontos része az életünknek a regenerálódás. 

Van egy nagyjából kialakult képem arról, milyen az ideális életem, az ehhez vezető út hosszú, és kompromisszumokkal teli, de inkább a hosszún van a hangsúly. Az első egyetemi évek arról szóltak, hogy a nagy tanulás szerves része legyen a hétköznapoknak, majd jött, hogy legyen a testmozgás is. Harmadévben jött el az ideje, hogy megküzdjek a konyha ördögével, és beleépüljön a főzés is, ha nem is mindennapokba, de úgy, hogy legyen minden nap ebéd (mealprep is the key). Ekkor elkezdtem a HÖK-ös munkát és a kutatómunkát. Ebből idén a kutatómunka kiesett, helyette viszont a félév terve hogy egyre jobban menjen minden, legyen a heti ritmusban a főzés, az edzés, a munka, a tanulás, a barátok, és persze a minőségi párkapcsolat.

Ez utóbbiban és egyben az egész kiegyensúlyozott élet megvalósításában a párom is nagy segítség, talán nem is a segítség a jó szó, mert gyakorlatilag a társam ebben. Rólam tudni kell, hogy az év nagy részében nehezen kelek, ha nem muszáj nem pattanok ki az ágyból, erős mérlegelés előzi meg a felkelést, de eközben sokszor visszaalszok és a takaró biztonságában álmodok tovább. Ebben a félévben azonban elterveztük, hogy közösen minden reggel felkelünk, annyival korábban, hogy nekem egy jóga, a páromnak egy edzés beleférjen reggeli előtt. Még mindig kevesebbszer teljesítem ezt kettőnk közül, de jó úton vagyunk, és boldog vagyok, hogy ezzel lett egy közös dolog, amit együtt csinálunk, és ezzel mindkettőnk napja jobban indul. Jelenleg kiegyensúlyozottnak érzem magam, és azt gondolom, ez az amiért érdemes dolgozni!

Ui: 

Baboca

Magic is something you make

Egy hétvégi nap, opció 1: 

Este 11:00- párnák megigazítása, mély álomba merülés. Reggel 8:00- ébresztő kikapcsolása, majd 9:30- komótosan, fetrengve, lassacskán észhez térés. Teendők listája: igazából semmi konkrét, bár meg lehetne csinálni az előadást, ami jövő hétre kell, be lehetne másolni a füzetbe a jegyzetet, amit egy barátnőd lejegyzeteld az órán, ha már te nem voltál bent, elmehetnél edzeni, sőt igazából csinálhatnál bármi hasznosat, mert előtted van az egész nap. Aztán az idő nagy végtelenségében fogalmad sincs mit csinálj, reggelizés közben megnézed az új Grace klinikát, nagy nehezen ráveszed magad, hogy el is mosogass. És aztán csak úgy vagy egész nap. Délutánra már kifejezetten azt érzed, hogy unatkozol, de ötleted sincs mit csinálj, mert az előbb felsorolt lehetséges feladataidhoz nincs kedved hozzáfogni. Kinézed, hogy van egy edzés 5-kor és 6-kor, tehát az egyikre elmész. Aztán rájössz, hogy lehetne újra enni, így eszel, de tele hassal nem lehet edzeni, szóval újra csak maradsz a gépednél. Fél hatkor észreveszed, hogy milyen rettenetesen hideg van a szobában már megint, és olyan semmilyen kedved van, talán fáradt is vagy, ez ötletet ad arra, hogy edzés helyett inkább aludj egy kicsikét....vagy nem is olyan kicsikét. 8-kor mint a mosott rongy ébredsz fel, de csak hogy várd mikor jön az igazi alvás ideje. Néhány youtube videó után összeszeded magad, kitalálod mit főzz holnap, mit kell hozzá venned, és összeírod egy lapra feketén-fehéren, hogy mit is fogsz csinálni. Este 10:00- lefekszel aludni, mert tudod, hogy korán kelsz, és amúgy se szeretsz későn feküdni.


Egy hétvégi nap, opció 2:

Reggel 6:15- az első ébresztő jelzi, hogy bújj hozzá a párodhoz az alvásod utolsó 15 percére, 6:30- felébredtek, kikeltek az ágyból, felöltöztök és megkezditek a napot. Indulás a piacra, bevásárlás a következő napokra, reggelire egy lángos (igen, igazi diéta-csalás, de azt a piaci lángost nem lehet kihagyni!), 7:45- bőven végeztetek. 8:30- elindulsz edzésre, ahol hatalmas örömmel fogadod, hogy a megszokottól eltérő egy órában lesz részed, új eszköz, új területek, melyekre az izomláz vár. Egy óra múlva fantasztikusan érzed magad, még ha kinézetre pont ennek ellenkezője is látszik, tele vagy energiával, büszkeséggel. Hazaérve nekifogsz felaprítani a zöldségeket és a húst, felteszed főni a tésztát, belengik a konyhát az illatok, és délben tálalod a gombás-brokkolis-borsós-spenótos-csirkés tésztát (remélem, másnak is összefutott a nyál a szájában). Jönnek a kevésbé hálás részei a főzésnek, gondolok itt pakolásra és mosogatásra, de gyorsan túlesel rajta, hogy utána elindulhass találkozni a barátnőddel. Csodálatos kirándulás a Tisza mellett, jó társaság, mesés környezet, szinte már tavaszi idő.  Ennél nincs is szükség többre! A lépésszámláló már rég többszörösét mutatja a napi kötelezőnek, az arcodat megcsípte a levegő, és az a fáradság amit újra hazaérve érzel a legkellemesebb fajta. 

Este összeírod a másnapi teendőid, előkészíted a hétfői órákra való füzeteid. Ráveszed magad, hogy végre írj a te kedves olvasóidnak, akik ezalatt a hosszú csönd alatt sem feledkeztek el rólad (talán valósabb azt mondani, hogy előjön belőled az inspiráció, minthogy ráveszed magad) és alig várod, hogy befeküdj az ágyba és alvás előtt folytasd a könyved olvasását. 


Egészen pontos leírása volt ez az elmúlt hétvégém két napjának. És megdöbbentő volt a különbség a két nap vége között!
Ez volt az első hétvégéje a második félévnek, a vizsgaidőszak terhe elmúlt, de a pihenés részén is túl voltam, az első hét során bejártam az órákra, élveztem is őket, ide mentem, oda mentem, de a hétvégének rettentő nehéz volt értelmet találni elsőre. 

Ilyen sok idő eltelte után, annyi mondanivalóm lenne, de hirtelen nem is tudom, hogy illesszem be ide. Így az éjévi fogadalmakról, az élet apró örömeinek élvezetéről, és az apró változások erejéről, az elmúlt időszak eseményiről inkább egy következő (nem olyan későn érkező) bejegyzésben számolok be. 

Búcsúzóul:
Az élethez való hozzáállásunk elképesztő módon befolyásolja azt, hogy milyen is az életünk. Tudom, csúnya közhelynek hangzik, de az előbb leírtak ezt tökéletesen bemutatják. 

Baboca