Nos, ha szembesültünk a szörnyű igazsággal, jöhet a következő. Mégis mivel telt el ennyi idő? Csináltam valami hasznosat is? Úgy érzem inkább szép lassan, hétről hétre folyt ki a kezemből az idő. Persze, természetesen volt majdnem minden hétre egy demó, meg volt programunk a hétvégéken, voltam otthon is, meg volt rendezvényünk, meg főztem is mindig, tartottunk egy fergeteges vacsorát 11 vendéggel, és megsütöttem életem első almás pitéjét, aztán meg még sokat, meg stb,stb, de valahogy mintha mégse lettem volna itt egészen.
Nem mondhatom a legjobb félévemnek a mostanit, és ezt a kis írást elsődlegesen magamnak, számom, és mindenkinek aki beleesett velem együtt a motivációmentes gödörbe.
Ne úgy képzeljétek el, hogy egész idáig mélabúsan üldögéltem, a napok teltek múltak, vidáman mosolygósan, élettel telve, nem ál-boldogan, de mégsem volt az igazi. Sokszor aludtam rémesen, sokszor felébredtem, sokszor nem tudtam elaludni, elalvás előtt pedig kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Ez volt az első intő jel, hogy mélyen valami gond van velem. A másik, amire figyelmes lettem, hogy elvesztettem a mélyről feltörő, általában csak kimerítő időszakban elhalványodó motivációm a tanulással kapcsolatban. Nekem, aki ötödik éve írok egy blogot a tanulásról és motivációról? Hogy történhetett ilyen? Az igazat megvallva, nem tudom. Sok sebből vérzik, hogy nem érzem olyan jól magam.
Idén először tettem fel a kérdést magamnak, hogy mégis hogy jutott eszembe erre az egyetemre jelentkezni? Hülye voltam, vagy vakmerő? Hogy jutott eszembe, hogy én alkalmas vagyok az orvosi pályára? Lehet, hogy a gyerekek szeretik a cukin mosolygó doktornéniket, de hamar ki fog derülni, hogy máshoz nem értek. Hiszem semmire se emlékszek! Hogy én gyógyítsak? Életek megmentése legyen rám bízva? Azt hiszem értitek mire gondolok.
Hallottam már mástól is, hogy ötödévben megesik az ilyen, és hogy ez teljesen normális, de na, akkor is...
Nagy nehezen kezdek túljutni ezen a részen, de a probléma gyökere nem itt van, ez csak hab a tortán.
Meséltem már, hogy 10 éves voltam, amikor kitaláltam az orvosi pályát? Elterveztem mindent, hogy melyik gimnáziumba megyek, hogy ehhez milyen jegyek kellenek, aztán, hogy milyen érettségi százalékokat akarok elérni, és aztán hogy neurológus leszek, aztán meg hogy inkább gyerekorvos. Mindenre volt tervem, és könnyű volt a nehézségekkel megküzdeni, mert tudtam hol a cél.
Most azonban hiányzik a cél, hiányzik a biztos pont, nincsen jelzőfény a repülőm landolásához. Azaz fogalmam sincs hova megyek dolgozni a diplomaosztó után. Tudom, odáig még van másfél év. És pont erről van szó! Számomra ez azt jelenti, hogy másfél év múlva elérek oda, ameddig a terv szól, átfutok a cél mezőn, és nincs tovább. És így már olyan gyorsan futni sincs kedvem. Olyan ez, mint mikor a kedvenc sorozatod utolsó részét még tartogatod egy ideig, mert nem akarod, hogy véget érjen. Kivéve, ha lesz egy következő évad. Úgyhogy épp a következő évad forgatókönyvének írásában vagyok, mert felemészt a jövővel kapcsolatos bizonytalanság érzése. Óriási dilemma ez nekem, illetve nem nekem, hanem nekünk, ugyanis ez az a nagy döntés, amit közösen kell meghoznunk, és ettől nem lesz könnyebb. Kettőnk közül én hamarabb végzek, és ez egyenlő a távolsággal, amit bele kell számolni az amúgy is hatalmas változásba az életemben. Ugyanis abban az egyben biztos vagyok, hogy nem Szegeden képzelem el a rezidens éveimet. Így egyszerre fog rám szakadni a doktor a nevem előtt, egy idegen város, egy új közösség, és az egyedüllét. Ám mindez nem olyan félelmetes, akkor ha tudom, hogy van egy tervem rá. Legalábbis eddig ez bejött.
Rájönni arra, hogy ez nyomja a lelkem nem kevés időbe telt, és rászánni magam arra, hogy ezt megosszam veletek se volt egyszerű, ezt kérlek vegyétek figyelembe, ha néhol nem találtam a megfelelő szavakat.
Igen, tudom, ne fogjam fel ennyire drámaian, de vannak nehéz dolgok az életben, és nekem ez most az.
Azonban nem szeretném negatívan befejezni, mert pontosan az volt a célom, hogy a parazsat újra lángra lobbantsam magamban és remélhetőleg bennetek is.
Kettős kombinációt választottam a probléma orvoslására. Bár a teljes terv még nincs meg a fejemben, úgy döntöttem arra koncentrálok, amit tudok, azaz, hogy igenis mindig is arra vágytam, hogy orvos legyek, és bízok magamban annyira, hogy ezt nem tartom továbbá egy percig se rossz döntésnek, aztán, hogy nagyon szeretnék gyermekorvos lenni, tehát az leszek, és kész. Ez a gyógymód hivatott enyhíteni a félelmet, és erősíteni a biztonságérzetet. És kellett még valami, ami megadja a gödörből való kiugráshoz elegendő erőt. Ez pedig egy vizsgaidőszak utolsó hetére foglalt üdülés lett. Ez fog motiválni arra, hogy ne húzzam-halogassam a dolgaim, és hogy mindent beleadjak, amit még az utolsó előtti vizsgaidőszakom (!, igen ez így igaz) megérdemel.
Sajnos igazán ide illő képet nem találtam, ezért ezzel a tökéletesen elkapott pillanattal búcsúzok tőletek. Ha valaki úgy érzi, segítene rajta, ha kiadná magából a félelmeit, keressen bátran, írja meg, szívesen meghallgatom, és ha tudok, szívesen segítek, mert nekem is sokat számít, hogy van aki meghallgat.
Baboca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése