If you're going through hell, keep going

Nem tudok túl sok élményt vagy történést vagy bármit is megosztani veletek, mert őszintén úgy érzem, mintha az elmúlt időszak teljes egésze kiesett volna egy autóbaleset okozta amnézia miatt, akármennyire erőlködök, nem tudom mivel telt el két hónap.  A tudásomon nem látszódik, a társasági életemen se, de edzettebbnek és kipihentebbnek se érzem magam. Még a képeimet is végigpörgettem, de az első saját brokkolikrémlevesemmel készített közös és néhány vállalhatatlan "inkább-vágjunk-hülye-fejet" képen kívül nem találtam sok érdekességet. Az egyetlen amit fel tudok mutatni, egy rögtönzött do-it-yourself őszi szünet, mely során részt vehettem egy eszméletlenül jó mandulaműtétben és az azt követő lábadozásban. Ez leginkább éjszakai nem-alvásokból, napközbeni fájdalomcsillapítókból, egy rakat hideg kajából, kisebb-nagyobb alvásokból, néhány filmből és egy kevés tudományos cikk olvasgatásból állt. 

A manduláim elvesztésével kissé megcsappant a lelkesedésem is, a gyengeség alatt meglehetősen zavart, hogy most épp halmozom fel a hatalmas lemaradásom és hogy képtelen vagyok koncentrálni, de elfogadtam, hiszem ez így normális egy műtét után gyógyszert gyógyszerre kapkodva. Azóta pedig, hogy teljesen jól vagyok, olyan érzésem van, mintha csak egy helyben állnék, kétségbeesve, keresve a kiutat a labirintusból. Nem vagyok benne biztos, de talán ez lesz az első olyan bejegyzés amit nem úgy építek fel, hogy féltem, néha nem hittem a sikerben, DE aztán valahogy mégis jól alakult minden, ugyanis az a de még várat magára. Hiszem, hogy az egy helyben állásból ennek a leírása fog elindítani. 

Ha valaki hasonló helyzetben van, és nem tudja mit kezdjen magával és azt se, hogy eddig mégis mi jót csinált javaslom, rakja ki ezt a képet az asztalára, ragassza ki a tükörre, vagy írja le a szöveget a noteszébe: 

majd döntse el melyiket választja (amikor ültem széttárt karokkal, hogy fogalmam sincs hogy mit csináljak, az a csodás ötletem támadt, hogy a Tumblr-n eltöltve az időt, biztos nem azt fogom érzeni hogy na tessék megint valamit csinálsz, ami nem tanulás, hanem minden jobb lesz, és ekkor nagyjából a hetedik kép ez volt... a történet ott folytatódik, hogy végre írok).

Mindemellett kérek mindenkit, hogy ha már felismeritek a stagnálását, ne törődjetek bele, szembesítsétek magatokat vele, ismerjétek be ha egyedül nem haladtok sehova. Keressétek fel sorstársatokat, ragadjátok meg és vigyétek magatokkal a könyvtárba, másik oldalról pedig, ha valaki egy kávét nyom a kezetekbe és azt mondja, hogy most velem jössz és hidd el együtt minden menni fog, csak azon gondolkodjatok, mivel tudjátok ezt majd meghálálni.  

Végül a kérdés nem az, meg tudjuk-e csinálni, hanem hogy meg fogjuk-e?
Baboca