2020. február 27., csütörtök

Whatever tomorrow brings I'll be there

Már olyan sok idő telt el a legutóbbi életjelem óta, hogy bocsánatot kérni se merek ezért. Pedig lett volna miről írni bőven. Eleinte babona-szerűségből nem írtam, bár nem vagyok babonás, valahogy azt éreztem, ha egy vizsga előtt megírom, hogy hú velem mostmár aztán minden rendben és az élet szipi-szuper, akkor kapok majd egy újabb pofont, ezért nem írtam. Megfogadtam, hogy majd a vizsga után. Aztán pihentem kicsit, és amikor leültem volna, semmi gondolat nem jött ki belőlem. Teltek a napok, indult az újabb gyakorlat, közeledett a következő vizsga, kezdődött a menet előről. Így történt meg az, hogy már emlékezni is nehéz arra, mik történtek velem, annyi idő eltelt. Azért megpróbálom sorban a fontosabb eseményeket felszínre hozni. 



Először is jól tettem, hogy összevakartam magamat a bukás után, mert a gyerekgyógyászat szigorlatra kellett az erő. Ezen a ponton említem meg, hogy ama ominózus bukásom a csodálatra méltó szülészet-nőgyógyászat tárgyból volt, aminek így különösen nem sikerült belopnia magát a szívembe (csak mert visszaolvasva a múltkori posztot, észrevettem, hogy nem is írtam ezt le, hupsz). Nagyon sokat készültem rá, és nagyon sokat stresszeltem rajta, mi lesz majd. Ehhez persze sokban hozzájárult az az önbizalomvesztés, amit a sikertelen vizsga okozott. Mellesleg ekkor már a nyelvvizsgára is gőzerővel készültem, mert persze az sem stresszelt kevésbé. Az október tehát úgy nézett ki, hogy 4-én megcsináltam a gyerek szigorlatot, ami egy meglepően jó és magabiztosságot adó élmény volt, majd megkezdtem a sürgősségi-traumatológia-sebészet gyakorlatokat. Közben 24-én elmentem szülészetből újra vizsgázni, gondolom nem nehéz elképzelni mekkora plusz nyomást érezve ezzel kapcsolatban. És a másik nagy hír, hogy 26-án pedig elmentem nyelvvizsgázni. Büszkén jelenthetem ki, hogy mind a két függőben lévő kötelességemet ezentúl a hátam mögött tudhatom. A vizsgák szempontjából egy rossz szavam sem lehet azóta (és remélem, most ezt leírva, ez nem változik meg a jövőben), jó élmény és boldogsággal töltő eredményű volt mind a sebészet, a neurológia és a pszichiátria egyaránt. Nem állítom viszont, hogy mindez simán ment. Persze én az az ember vagyok, aki mindenen többet aggódik, mint kellene, de még így is azt gondolom, hogy a december vége és az egész január az az igazi hajhullásnak és gyomorfekélynek melegágyat biztosító időszak volt benne két szigorlattal és a szakdolgozat leadási határidejével. Rendes egyetemista módjára én sem voltam készen már hónapokkal ezelőtt a szakdolgozattal, és sok tartalék energia mozgosítása kellett ahhoz, hogy időben kész legyek vele úgy, ahogy azt én szeretném. Mire készen lettem azt éreztem, megszűnt létezni az agyam és a lelkem is, egy picit viszont büszke voltam arra, hogy nem éltem a hosszabítás lehetőségével. Ezek után napokig mást se csináltam csak sokáig aludtam, ettem, újra aludtam. Azt éreztem egy nappal se bírtam volna tovább a nyomást, de szerencsére erre nem is került sor.

Így tehát most elmondhatom, hogy a 6 szigorlatból 5 kész van, a szakdolgozatot leadtam és a nyelvvizsga sem fog már megakadályozni abban, hogy diplomám legyen, kivéve ha addig ki nem találják, hogy se a német se az angol nem felel meg erre a célra. 


Nem akarom, hogy úgy tűnjön mást se csináltam az elmúlt öt, majdnem hat hónapban, mint a tanulás és a vizsgák, de olyan érzés volt bennem, hogy tartozok ennek a megosztásával. Elindultam, hogy átszeljek egy folyót hosszában, és már az első métereken szinte megfulladtam. Ki kellett mászni, elgondolkodni, változtatni a technikán és fele annyi bátorsággal, mint azelőtt újra megindulni. Most a part másik oldalához közeledve úgy gondolom, sokat tett hozzám ez az időszak és bízok benne ennek a megtapasztalása később, nehéz helyzetekben, kudarcok esetén emlékeztetni fog arra, hogy mindig vagyok képes többre, és feladni egyszerűen nem lehet.


Nagy újévi fogadalmaim, célkitűzéseim idén nem voltak, ugyanis az már előre látható, hogy ez lesz az egyik legtartalmasabb, legtöbb és talán eddigi legnagyobb eredményeket tartalmazó évem. Ha minden jól alakul, elérem életem nagy célját, lezárul majd egy nagy fejezet és elkezdődik egy még nagyobb. Egyre közelebbinek érzem ezt, és boldog vagyok, amikor erre gondolok. 

Egy dolgot azonban mégis megfogadtam. A 12 hónap 12 könyv kihívása már tavaly is megfogott, viszont az ajándékba kapott és jutalmul magamnak vásárolt könyveim, amik csak arra várnak, hogy odajussak hozzájuk, már januárban kilenc darabnál tartottak, és mire ezt megírom megint csak nőtt a számuk újabb kettővel, úgy határoztam, nem követem a kihívás tematikáját, cserébe viszont az instámon megtaláljátok minden általam / számomra választott könyvről megírt ajánlásomat, gondolatomat. 

Másik célom pedig, hogy amikor legközelebb bejelentkezek, az belátható időn belül legyen, azt mondhassam csodás élményekben volt részem, és az élménydús pillanatokat megörökítő képekkel tűzdelhessem tele majd azt a bejegyzést. 
Addig is nagy támogató ölelést küldök mindenkinek! 

Baboca