2019. szeptember 12., csütörtök

Minden változik

Többször hozzákezdtem már ehhez a bejegyzéshez az elmúlt két hónapban, de valahogy sose éreztem igazán magamban az ihletet, egymás után töröltem ki és írtam újra a mondatokat, egyik se volt odavaló. A vonaton ülve, lelkiismeretes angolozás gyanánt egy podcastet hallgattam, ami a változásról szólt, és ennél jobbkor nem is hallgathattam volna. Az ennek köszönhetően bennem megindult gondolatáradat igényelne egy teljesen külön bejegyzést, úgyhogy alul belinkelem, hátha másnak is használ. 

Az elmúlt két hónap fenekestől felforgatta az életemet és gödörből gödörbe estem, végül már lejtőn gurulás volt ez a gödörbeesés. Ma reggel viszont máshogy ébredtem, egyértelműen jobban éreztem magam, a kilátásaimat is már-már fényesebbnek láttam, így jött el az ideje ténylegesen megírni ezt.

Májusban egymást követték az események, szerenádok, bankett, ballagás, igen ballagás, nem, még nem szereztem diplomát, nem végeztem, nálunk szeretik a dolgokat nem a legalapvetőbben csinálni. Ezután megcsináltam életem reményeim szerint utolsó vizsgaidőszakját, és tudtam innentől minden más lesz. 
Először nem húztam, halogattam a vizsgákat, és nem hagytam meg semmit az uv-hétre, helyette jó előre erre az időpontra lefoglaltam a legtündéribb helyet egy csodálatos nyaralásra. Kilencen fogtuk a batyunkat és elmentünk a hegyekbe elfelejteni minden bajunkat. Gyönyörű tájon, jó csapattal, sok nevetéssel, jégesőben idegenekhez bekéredzkedéssel, lovaskocsin boltba menéssel azt kell mondjam, egy eszméletlen nyaralásban volt részünk. Nem túlzok azzal, hogy a lelkem itt megtisztult. Elképesztő nyugalom járt át pont, mint legutóbbi hegyi kalandomkor. Nekem kellenek a folyók és a hegyek, ez eldőlt.

Ebből a nagy nyugalomból csöppentem bele a száguldó életbe, a változások hadába és meg is rökönyödtem picit a helyzeten.
Nagy vonalakban: elköltöztem, berendezkedtem, elkezdtem az egyedülélést, megkezdtem a hatodévet, elkezdtem nyelvvizsgára készülni, elkezdtem az első szigorlatomra tanulni, kihullott a hajam nagy része, megbuktam az első szigorlatomon, lemondtam a hök-ös munkámról, elkezdtem a második gyakorlatomat és talán nem hagytam ki semmit. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ez sok volt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a megszokott dolgokat elveszteni, viszont meglepő módon nem abba tört bele a bicskám, amire számítottam. 

A sikertelen szigorlat után úgy éreztem a parton állok és látom, ahogy kilóméterekre húzódik vissza a tenger és készülőben van egy cunami, én pedig már nem tudok mit tenni, csak hagyom megtörténni, majd lesz, ami lesz. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem a napok alatt. Kifelé megpróbáltam normális lenni, de belülről vívódtam a nap minden percében, egészen máig. Ez a három hét kellett ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam, remélem most ez kitart egy jó ideig, illetve azt is, hogy nem lesz idén már sok hasonló mélypontot okozó esemény. Ez volt az én rebootom. 

Újra megtapasztaltam, hogy soha, semmi se biztos, nem lehet felkészülni mindenre. Olyan nagyon el voltam foglalva azzal, milyen nehéz lesz ez a sok változás, hogy nem vettem észre, az útnak másik sávja is van, és ha az egyik oldalról elengednek, az még nem elég. Emellett azt is újra megtapasztaltam, ami talán fontosabb, hogy történhet bármi, az életnek nem célja a földbe taposni minket, kihívást, akadályt azt rak elénk, ahogy a csövön kifér, de a pofon, ha egyáltalán pofon ez, ösztönzésnek van és nem az a vég. Azon túl, hogy valahogy kivakartam magam a mélyből, nem lehetek elég hálás, mert rengeteg támogatást kaptam, a párom, a családom és a barátaim nélkül biztosan nem ugyanott lennék. 

Sokan sokféle nehézséggel kell, hogy szembenézzetek. Van, aki most csak átérzi a történetem, történt már vele ilyesmi. Viszont van, aki éppen ott van azon a mélyponton. Nektek kívánom a legőszintébben a világ minden erejét és kitartását, a jó segítőket, hogy minél előbb újultam továbblendüljetek és később majd ebből erőt gyűjthessetek.

Az elmúlt évekhez képest, a változás most nagy és sok az életemben, de a változás jó dolog, vele jár az élettel. lehetőség a fejlődésre. Erre emlékeztetnem kell magam, amikor hiányzik a párom, a cicák, vagy amikor már nem tartok előadást a Start napon és az elsősök olyannyira nem ismernek, hogy megkérdezik én is gólya vagyok-e. Bár még csak két hónap telt el (ráadásul két micsoda hónap), összességében jóban vagyok a döntésemmel és pozitívan állok elébe ennek az életnek és büszke vagyok magamra, hogy mertem meglépni ezt. 
Izgalmas és mozgalmas év elé nézek, és mindenről lehetetlen lenne beszámolni, ezért ha van, ami érdekel titeket, amire kíváncsiak vagytok (gyakorlatok, szigorló év, nyelvvizsga, minden együtt, távkapcsolat, igazi felnőttes egyedülélés, vagy bármi, amiről úgy gondoljátok, tudok beszélni) és szeretnétek ha írnék róla, ne habozzatok, megjegyzésben, emailben, bárhogy megüzenni nekem. Örömmel veszem!



Baboca


2019. június 6., csütörtök

Bridge back to your heart

Vannak pillanatok, amikor elmerengek és egyszerűen érzem, hogy eszméletlen boldog vagyok. Az életem boldog. Legyen szó akármilyen rossz napról, legyek kimerült vagy kedvtelen, nem ezen múlik. Végső soron mindig oda kell kilyukadnom, hogy az élet csodaszép a maga nemes egyszerűségében. 


Azért írom ezt, hogy egy igazán giccses bejegyzésem is legyen? Nem. 

Hazudnék, ha azt mondanám, én vagyok a megtestesült pozitivitás és boldogság, mert ez egyáltalán nincs így. Éppen ezért írom le ezeket. Nekem is szükségem van és lesz is még rá. 

Sok dolog van, ami befolyásolja a mindennapjainkat, a hangulatunkat, néha banális helyzetek is letörnek, néha meg egy traktor is átmehetne rajtunk, az se lenne gond. Akkor most mi is befolyásol minket igazán? Meik Wiking kutatásai során úgy állapította meg, hogy a boldogságot befolyásoló tényezők a kövekezők: összetartozás, egészség, pénz, szabadság, bizalom és jóság. Persze a fogalmak nem ilyen nyersek, például a pénz értelmezése, nem a kereset, sokkal inkább az igények és a jólét érzése, ami tudjuk, hogy nem mindig függ a számokkal össze. A szabadság tág értelmezéséről meg nem is beszélve...
Boncolgathatnám még, de talán nincs rá szükség. Bármilyen tényező van is hatással ránk, a legfontosabb tényező saját magunk vagyunk. A saját életünk megéléséről mi döntünk. Ez lehet akár a boldogság is. És miért ne akarna mindenki boldog lenni? És akkor miért nem boldog mindenki? Nos, erre nem tudom a választ. 
Az élet elszalad mellettünk, minden reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, vagy megfőzve a kávénkat, átöltözünk otthonisba és leülünk a tételek mellé, a nap eltelik, fürdés, alvás, aztán kezdődhet az egész előről. Néha elmegyünk ide, oda, nyaralunk, bulizunk egyet, moziba megyünk, és azt gondoljuk, ez az amiért dolgozunk, ez a fent része a fent és lentnek. Aztán ott vannak a napok, amikor csak nézünk ki az ablakon és sajnáltatjuk magunkat azért, mert tanulni kell, mert ma is menni kell dolgozni,mert nem keresünk annyit, mert csak úgy nem jó az élet. Ez néha rendben is van, de a kérdésem az, hogy mennyi időt szeretnénk, szeretnétek így tölteni, és ezzel vesztegetni. Nem kell, hogy egész nap csattanjunk ki az örömtől, de legyen minden napban ilyen. Az egész csak rajtunk áll.

Számomra minden napnak megvan az a pillanata, amikor bármi is legyen, boldogság tölt el. Van egy fel kell ébredni ébresztőm, és egy összebújós ébresztőm. Így minden egyes reggel megszólal az első ébresztő, és odafordulok a párom vállára és a megmaradt negyed órára (sokszor többre, ez a boldogságkeltés van olyan veszélyes, mint a csoki) itt alszok vissza. Ez az idő minden nap az én igazán boldog időm, ilyenkor azt érzem, hogy a világ kerek, és szerencsés vagyok, amiért ez megadatik nekem. Azokon a napokon, amikor pedig nem tehetem meg, hogy átfordulok, erre gondolok, és már attól megtelik a szívem.
Lehet egy élmény, egy hely, a kiskedvencünk bújása, ami bármikor rágondolva melegséggel tölt el. Tessék hát arra minden nap gondolni legalább egyszer. 

Olyan munkám és életem lesz ahol, mások megértése létfontosságú, ahol a kedvesség és türelem megléte mindent megkönnyíthet ellenben ezek hiányán sok elcsúszhat. (A legtöbb kártérítéses per a nem megfelelő kommunikáció eredménye.) Olyan munkám lesz, ahol mások egészségének visszaszerzése, megtartása a legfontosabb, és nem győzöm majd papolni nekik, hogy a mentális egészség is mennyire hozzátartozik a teljességhez. Ehhez viszont nekem is egyben kell lennem. Egy dolog az, ha szakmailag jók vagyunk (remélem majd), de a lelki helytállás akkor is az első helyen van. Saját magunk karbantartása kell, hogy a legfontosabb legyen. Azt gondolom a well-being nem egy ilyen ölünkbe hulló dolog, hanem valami, amiért dolgozunk. Magunkon, magunkért. 

Tavaly év végén szembe kellett néznem azzal, hogy nem vagyok egyben. Kifelé meg tudtam maradni a kedves, türelmes, odaadó embernek, de belül ott volt a gond. Ezt sokáig nem ismertem fel. Heteken keresztül kellett fennálnia az álmatlanságnak, rossz alvásnak, kialvatlanságnak, mire elfogadtam, hogy itt van a pont, amikor segítséget kell kérnem. Egy igazán nehéz döntés meghozatala előtt álltam, de akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire nyomaszt engem és ilyen nagy kihatással van rám. Úgy határoztam, hogy az idei évet magamnak szentelem, sok tekintetben. Kértem egy időpontot egy pszichológushoz. Igen. És nem azért, hogy megtanuljak relaxálni, ez így mennyivel elfogadhatóbban hangzana, igaz? Még bele is illik egy pozitivitásról magyarázó blogger képébe. Hanem azért, mert gondom volt. Persze tanultam a relaxációt is, de az indíttatás nem ez volt. A legjobb része a három hónapnak, amit ezzel töltöttem az volt, hogy minden egyes nap foglalkoznom kellett magammal a relaxáció formájában, és
megtapasztaltam ennek a fontosságát. A döntésem is megszületett: szerződést írtam alá a szolnoki kórházzal, melyben vállalom, hogy oda megyek rezidensnek, ezzel elköltözve a minden reggel átfordulásomtól. Nem tudom, hogy majd életem vége felé, ezt a döntést mennyire fogom a nehezek közé sorolni, de most annak éltem meg. Azt sem tudom meghoztam volna-e, ugyanez a döntés született-e volna meg, ha nem vállalom fel a nehézségem. Magam mögött hagyva ezt, egyszerű hétköznapokat élve, emlékeztetőre szorulok, hogy mennyire fontos időt szánni magamra. És itt most az igazi időre gondolok. Nem arra, hogy olvasok, vagy elmegyek kávézni egyet, mert kell a kikapcsolódás, ez is fontos persze, de a hangsúly azon van, hogy kell az a pár perc, amikor csak magunkban vagyunk, és igenis mi vagyunk a legfontosabbak. Ez lehet a lefekvés előtti relaxáció, meditáció, vagy a five-minute journal kitöltése. 
Amikor minden rendben van velünk könnyen megfeledkezünk róla, de ez itt most az emlékeztető.

Őszintén remélem, hasznotokra voltam, és egy kis gondolatszikra lángra kapott bennetek.

Baboca

2019. április 27., szombat

Mit csinálok, mint HÖK-ös?

Már egy ideje várat magára egy olyan bejegyzés, amiben részletesen bemutatom egyetemi életem másik részét, megválaszolom a kérdéseket, és megpróbálok bíztatni mindenkit arra, hogy merjen sok dologba belefogni a tanulás mellet. Így tehát jöjjön a történet, aminek eredményeként része lettem egy szuper csapatnak, és megismertem életem szerelmét.



Kezdjük azzal, hogy mikor ismertem meg a Hallgatói Önkormányzatot, és mikor csatlakoztam?

Még a gólyatáborban bemutatkoztak az akkori tagok, röviden ismertették a különböző bizottságokat, a nagy rendezvényket. Ekkor már felkeltődött az érdeklődésem, és amikor az első egyetemi napot megelőző Start napon részletesebb információkat kaptunk eldöntöttem, hogy csatlakozok. Két bizottság tetszett, a Kulturális illetve a Külügyi bizottság. Két nap múlva volt az első Hallgatói Tanács, ami a HÖK nyitott gyűlése, itt választottam ki a Kulturális bizottságot. Egyszer se voltam más bizottság tagja, és azóta is a szívem csücske ez a bizottság. Ha jól emlékszem, nem ismertem senkit se, nem voltak olyan barátaim, akik velem egyszerre megkezdték volna a munkát "kis hökösként". Tartottam-e ettől? Egy picit igen, de nagyon hamar új csapat része lettem, új barátaim lettek.

Miket csináltam "kishökösként"?

Az első rendezvényünk egy belvároson körbevezető kulturális játék volt, a különböző állomásokon találós kérdések, kvízek, ügyességi feladatok vártak a csapatokra, és ezek megoldásával juthattak tovább a következő látványosságra. Itt egy-egy állomást kaptunk meg, hogy találjunk ki rá feladatot, és vezényeljük le az este folyamán. Aztán a csapat közösen döntött arról, hogy milyen mozi és színház programok legyenek. Mozi minden második hétre, színház pedig öt alkalommal volt szervezve évente. Szerveztünk kirándulást Ópusztaszerre, minden félévben megrendeztük a Zenei estet. Következő évben újat próbáltunk ki, ezek voltak a Nemzetközi kulturális estek, szerveztünk egy német és egy spanyol estet, mindkettőnek nagy sikere volt.
Minden évben átsegítettem a többi bizotsságnak is, így részt vettem Tudományos Diákköri Konferenciák feladataiban, a Start napon, a nagyobb rendezvényeken.
Itt a helye annak, hogy miért jártam a gyűlésekre, és miért mentem segíteni annyi helyre, mikor a "tanulás az első", "hogy fér bele neked ez is", "kaptok ezért cserébe bármit is" és hasonlók repkedtek körülöttem. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy sokat vesz el az időmből, ez az egyik, aztán barátok lettünk, jó volt itt találkozni, kikapcsolt és feltöltött, segített az időbeosztásban is. (Persze olyan is vagyok, aki szeret sokat magára vállalni.)

A fordulópont

Harmadévben járunk, második félév, javában benne a diákkörös kutatásban, nyakamban egy kórélettan vizsgakurzussal,  amikor elhangzik a kérdés, hogy nem vezetném-e a kulturális bizottságot mostantól. Ezen idő környékén történik meg az, hogy először megyek el az összes bizottságot felölelő nagy hök-ös csapatépítőre, és kerülök oda egy srác mellé, akivel eddig észre se vettük, hogy kéthetente egy teremben ülünk esténként, és megkezdődik a közös történetünk. Azóta is hálás vagyok, hogy elmentem oda!
Azt már gondolom kitaláltátok, hogy elvállaltam a munkát, ezzel testületi tag lettem. Nem gondoltam volna, hogy mehet ennyi dolog egyszerre, de aztán rendben volt minden, és abban a félévben megtanultam igazán értékelni magam, az időm, felfedeztem az erőforrásaimat, annyit fejlődtem és változtam, hogy azt le se lehetne írni, de talán aki követte az eseményeket észrevette.
A bizottság vezetőjeként, feladatom volt kéthetente a bizottsági ülések megtartása, a mozi és színház események koordinálása, félévente a Zenei est & Foodfest rendezvény szervezése, a Muzsikáló Orvosok Koncertjének háttérmunkája, és új dolgokkal előrukkolni. A csopatommal szerveztünk Magyar estet, borsétákat, kiállítás látogatást. Imádtam ezt a munkát, igazán hozzám illett.
Testületi tagként pedig minden nagyobb rendezvény szervezésében benne voltam, Medikus kupa, Gólyatábor, Egyetemi előkészítő tábor, Start nap, Villamosfutás, Gólyabál, Egészségügyi szűrés...

A rendezvényeken túl

Testületi tagként már kapunk ösztöndíjat, ez nem titok. Ezzel azonban jár felelősség, kötelezettség is. A rendezvények szervezése, a hallgatói élet színesítése egy dolog csak. Minden testülei tag szavazati jogú tagja a Kari Tanácsnak, amely minden hónapban ülésezik, és dönt a kart érintő kérdésektől, mint költségvetés, kinevezések, kurzusindítások, stb. A Kari Tanács mellett tagjai vagyunk még olyan kisebb üléseknek ahol a TDK konferenciák felső szintű szervezése zajlik, vagy a költségtérítési kérelmek bírálása törénik, vagy oktatási kérdések kerülnek megvitatásra. Nem szeretném mindet felsorolni, de szép számban van a mindennek is ülése és tanácsa, ahova hivatalosak vagyunk. 
Ha a karon tanszékvezetői választás zajlik, akkor ennek döntésében is benne vagyunk, kezdve azzal, hogy meglátogatnak minket a jelöltek, elmegyünk a tanszék saját ülésére, ott is szavazunk, elmegyünk a hosszú, minden tanszék minden indulóját ismertető Tanári Testületi ülésre(volt már 6 órás is), majd a Kari Tanácsra. 
Természetesen az olyan nagy kari rendezvényeken is ott vagyunk, min a Ballagás, Diplomaosztó.
Aztán ott van a MEFESZ október 16-án, a március 15, ahol megjelenésünk illendő és ezáltal kötelező minden évben. 

Gazdasági alelnökség

Egy éve a bizottságot átadtam, és átvettem a gazdasági alelnök pozíciót. Ebben a szerepben a feladatom a számlák és szerződések intézése, a beadott szociális igénylések bírálása, az utazási támogatások pályázatának kiírása és elbírálása, a testület havi beszámolóival való elszámolás, a rendezvények és az iroda pénzügyi jellegű feladatainak ellátása. Tehát a felelősség jelentősen nőtt. 
Emellett bíráltam a Szeged megyei jogú város ösztöndíj pályázatot, és a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjra beadott pályázatokat is, ami szerencsére minden évben a vizsgaidőszakra esik. 

Alapvetően elég sok időt eltöltök az irodán munkaidőben és azon kívül is. Minden héten van testületi ülésünk, és minden második héten van Hallgatói Tanács. Az életem kifejezetten nagy részét tölti ki a HÖK-ös munka, és előfordul olyan időszak, amikor a pokolba kívánom magam, amiért mindent elvállalok, és nem otthon fekszek sorozatot nézve mondjuk a tavaszi szünetben, de az igazság az, hogy szuper dolog részese lenni ennek, tenni másokért, dolgozni a hallgató társainkért és nagyon jó érzés az, amikor valaki odajön vagy ír, hogy gratuláljon egy rendezvényért, vagy azt mondja, hogy csak így tovább. 

Itt bíztatok mindenkit arra, hogy merjen a tanulás mellett más dolgokat is csinálni, lehet ez kutatás, szociális munka, klinikai munka vagy közéleti tevékenység, mert a tapasztalat, az ismerettségek, a közösség, amit nyer semmivel sem hasonlítható össze. 



Baboca


2019. február 24., vasárnap

Álmok

Előző hétvégén Tabuval játszottunk, és a 'rossz' szót kellett elmagyaráznom, hirtelen az jutott eszembe, hogy "amilyen én vagyok rajzból". Azonnal meglett a pont, nem kellett rajta sokat találgatni a lányoknak, mert hát be kell vallani őszintén, nem erősségem a pálcikaemberen túli világ.  Azért ezzel kezdem, hogy értsétek majd, milyen nagy dologról fogok írni. 

Nyolcadikos voltam, ez az év jelentette az alapítványi bálon való táncolást. Nálunk nem volt szalagavató és ilyenek, de ez a tánc hagyomány volt, ami úgyanúgy kölcsönzött esküvői ruhában való keringőzést takart. Gondolom még így írásban is kiérződik ezzel kapcsolatban a véleményem.
Egy februári éjszaka álmomban felvillant egy kép egy álarcról, egy olyan igazán álarcos bálba valóról, nem csoda hogy gondolataim voltak erről, ugyanis tudtam, hogy a héten rajzórán az lesz a feladat, hogy farsangi álarcot rajzoljunk a padtársunkkal közösen. Arra már nem emlékszem, hogy másnap reggel egy nagyvonalú vázlatot papírra vetettem-e vagy sem, de mindegy is, mert sokra biztos nem mentem vele. De hatalmas szerencsémre nem voltam egyedül a feladattal, ugyanis az én drága padtársam és jó barátnőm abszolút nem a béna kategóriába tartozott és ahogyan meséltem mire gondolok, képes volt azt megjeleníteni. Az álmomból megszületett a tökéletes álarc rajza, maga volt a csoda. És ott abban a pillanatban megjött a kedvem ahhoz, hogy ez az álarc életre keljen. Gondoltam egy nagyot, és eldöntöttem kitalálok a bálra egy táncot, ami közben egy ilyen álarc lesz a lányoknál. Ha akkor elmondtam volna valakinek, biztosan mosolyog és legyint egyet. De magamban tartottam az ötletet, amíg össze nem áll a fejemben. Akkoriban állandó lejátszáson ment egy Garou lemez, és nem sok kellett ahhoz, hogy megtaláljam a tökéletes zenét, mert mondhatni a zene jött oda, és jelentkezett. Így tehát volt zene, volt egy szép álarc terv és szinte magától értetődően jött egy ruha ötlete is - ez nem valósult idő szűke miatt, de felsőket még így is varrattunk, és szépen néztünk ki -, majd csak jöttek és jöttek a tánccal kapcsolatos ötletek. Lépéseket tanultam a netről, rettenet mennyiségű sematikus ábrát készítettem a felállásokról, és megtanultam minden egyes pár lépéseit a térben, hogy aztán odaállhassak az osztály elé, és azt mondhassam, itt egy francia zene én pedig tanítok rá nektek egy táncot. Az álarcokat elkészítettük, a felsők anyagát az álarc színeihez válogattuk, betanultuk a táncot, és csodálatosak voltunk, én pedig a világ legboldogabb embere voltam, mikor a konferáló úgy mondta be a nevemet -legnagyobb meglepetésemre-, mint a tánc koreográfusa. Ez lehetett volna, maradhatott volna egy álom, amiről azt gondolom, mit kezdjek vele, csodálatos, de én sose leszek képes még csak megrajzolni se, és akkor nincs tovább se. Ellenben elhittem, hogy megvalósulhat és kitartottam emellett végig, azt hiszem egy nagy adag bátorság és merészség is volt a történetben, természetesen voltak benne nehézségek, kompromisszumok, sőt kudarcok is, de az utolsó pillanatig elhittem, hogy ennek így kell lennie, mert miért ne lenne így? A végére addig gyakoroltam, hogy egymagam is megrajzoltam az álarcot, ahonnal elindult minden, és féltve őriztem a jegyzetfüzetben a tánc koreográfiájával együtt. 


Egy este mindenféle pakolás és mosogatás, csak a szokásos dolgok között elindítottam a kedvencek listát spotifyon és felszólalt a dal, amire annak idején táncoltunk, egyszerre elképesztő boldogság járta át a lelkem, a hideg is végigfutott a hátamon, és megkönnyeztem az emléket. Eszembe jutott, akkor ez mennyire nagy dolog volt, hogy akkor a világ legnagyobb sikerének éltem meg ezt a táncot, és a mai napig úgy gondolom, akkor ez tényleg hatalmas siker volt, és büszke vagyok rá, hogy mertem valóra váltani az álmom, szó szerint. 

Nagy terveim vannak, nagy álmaim, sok vágyam. A tervekről, kitűzött célokról már sokat beszéltem, de valahogy az álmok és vágyak eddig kimaradtak. Pedig éppen annyira fontosnak tartom mindkettőt. Sőt!

Legyünk őszinték, én egy álmodozó ember vagyok. De, és ez itt a lényeg, nem az az álmom, hogy egy herceggel beköltözök a világ legszebb kastélyéba, vagy hogy Nobel-díjat kapok. Sokkal hétköznapibb, de nagy álmaim, szinte már terveim vannak, amikért meg kell dolgoznom, hogy beteljesítsem őket. Ha már itt tartunk, mi a különbség a terveim és álmaim között? Nos, a terveim elég sziklaszilárdak, orvos leszek és kész, ez nem lehet másképp, de ami az álmokat illeti, szépek, és nem fognak az ölembe hullani, ugyanúgy sok belefektetett energia kérdése lesz, mint a terveim megvalósítása, azonban ezek eléggé plasztikusak. Bárhogy alakulhatnak, ha nélkülük képzelem el az életet, akkor is tökéletesnek látom a jövőt. De ezek a tervek és álmok azok, amik egyszerre hajtanak előre. 
Mondhatni az álmaim szegélyezik virágágyásokkal a tervekből és célokból épült utat a képzelt ideális jövő felé. 

Félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy álmokban kell élni, szó sincs róla. Nem mindegy hogy valaki álomvilágban vagy álmai világában él. Az élet minden adott pillanatát megélve kell (szerintem), hogy az álmok a háttérben ott lebegjenek és segítsenek előrébb jutni, elérni azt a valamit, amiért dolgozunk.  






Most pedig bíztatni szeretnék mindenkit arra, hogy merjetek nagyot álmodni, legyetek kitartóak, töretlenek, zárjátok ki a hitetlenséget, és a végén akár olyan is történhet, amiről álmodni se mertetek volna. 



Baboca