Akkor ott január végén ez tűnt egyben a jó és könnyű megoldásnak, pihentem egy hetet, majd a februárba erőm teljében vágtam bele, ez volt az eddigi legjobb félév kezdésem, és a teljes félévet nagyon élveztem.
Lenyűgöző előadásokat hallottam, pár napot leszámítva gyakorlatilag minden az élettanról és a tételek kidolgozásáról szólt, és mindezt komolyan élveztem, azonban az előre megtervezett közös bikém tanulásunk szép lassan feledésbe merült és a vizsgaidőszak előtt pár héttel ott álltunk még mindig a nullához közelítő biokémia tudással és ehhez hozzá kell tennem, hogy bár az egész félév az élettannal telt közel sem éreztem azt a tudást (sem) biztosnak.
Majd elérkezett a vizsgaidőszak, az idő amikor egy hajmosás felér egy vadvízi evezés élményével és én még ennyire kétségbeesett sose voltam, ennyire még sose féltem semmitől, ennyire még sose készített ki vizsga, mint most.
Azzal a reménnyel és bizakodással ültem neki a tanulásnak, hogy végül is egész évben ezzel foglalkoztam, bár az első féléves anyagok már nagyon rég voltak, és van olyan rész amit év közben kihagytam, de nem kellene hogy gondot okozzon, pluszba még szeretem is nagyon. Egy hétig fantasztikusan bírtam, reggeltől estig, majd újra és újra, haladtam és minden jól ment, de átestem egy holtponton és jött a nem-alvás, nem-evés...majd egy circulus vitiosus, végén három nap evés nélkül és egy-egy óra alvással, mondani se kell vajon mennyire eredményes tanulással. Bepánikoltam és átszerveztem az egész vizsgaidőszakot, félretettem az élettant és nekiültem a hőn áhított bikémnek. De sehogy se tudtam kimászni a kétségbeesés gödréből, ezért inkább folytattam az élettant....igen tudom mekkora kavarodásnak hangzik az egész, pont ekkora volt a fejemben is. Azért hogy végre történjen valami elmentem élettanból, és meglepően jól ment a beugróig és két tételig, majd az utolsó tételnél kedvesen visszaküldött a tanár, hogy jövő héten vár vissza az ötösért és megtörtént életem első bukása. Azt gondoltam, hogy ha egyszer ilyen történik, akkor teljesen összeomlok és ott lesz vége mindennek ami eddig voltam, a motivált, a mindig bizakodó és pozitív énem majd elszáll, látva azt hogy ennyi munka nem térült meg. De ehelyett a természetes kiborulás után zseniálisan összeszedtem magam és megcsináltam a bikém vizsgakurzust, majd az ötös bikém szigorlatot. Nem akartam elhinni...sikerült az amiről azt gondoltam esélytelen, ezek után megerősíthetem: semmi se lehetetlen, a határaink messze feszegethetőek és addig amíg hiszünk magunkban, bármire képesek vagyunk!!!
Összedobtam még a kisebb vizsgákat, majd újra nekiálltam megváltani a világot. Az utolsó napok a vizsgaidőszakból...
Valójában lehet jobb, hogy senkivel se találkoztam ezalatt. Felváltva jött a "mégis miért ne tudnád megcsinálni, annyit dolgoztál eddig is vele, nagyon megérdemled hogy sikerüljön" és a "képtelenség, ezt biztosan nem lehet megcsinálni, csak aludni akarok, hozzám ne szóljon senki, mert elbőgöm magam" érzés. De egyetlen dologban mindvégig biztos voltam: nem fogom feladni, és úgy állok a maradék időmhöz, hogy minden perc amit tanulással töltök közelebb visz a célhoz, és csökkenti a szükséges szerencse faktort. Hazudnék, ha azt mondanám utolsó nap nem sírtam párszor, de tényleg nem adtam fel és ez a fontos.
Életem eddigi legjobb vizsga élménye volt a második élettan szigorlatom, pedig megmondom őszintén amikor kihúztam az egyik olyan tételt, amit rémálmomban se akartam, elgondolkodtam egy pillanatra, hogy vajon túlélem-e azt a napot. Aztán összekaptam magam és eldöntöttem, kihozom magamból akkor is a maximumot, mert fél év munkája nem veszhet csak úgy el. Kilépve a teremből, majd meggyőződve arról, hogy tényleg egy ötös lett beírva elsírtam magam és még vagy fél órán keresztül zokogtam, sehogy se tudtam abbahagyni és elhinni hogy ez tényleg megtörtént.
Harmadéves lettem!!! Két szigorlatból kettő ötössel.
És a legjobb az egészben, hogy az egész Dream Team együtt folytatja szeptemberben!!! Jaaa, ha még ezt nem említettem volna, a Dream Team az élettan tételek kidolgozása alatt született meg, és két fantasztikus emberrel együtt "alkotjuk", akik nem csak zseniálisan okosak és szuper csoporttársak, hanem eszméletlen barátok és lelki társak is egyben, nélkülük közel se ott lennék, ahol vagyok (és az élettan jegyzet se...).
Amit végső soron ki akarok hozni ebből a mondókából az, hogy sokszor tűnik a helyzetünk lehetetlennek, sokszor igazságtalan az élet, és sokszor előfordul, hogy nem térül meg a munkánk gyümölcse, de akkor is fel kell állni és menni tovább, esetleg megpróbálni még jobban küzdeni, mert fontos azt látni, hogy a feladás nem megoldás, és cseppet se lesz jobb azzal nekünk, ha elsétálunk, mert annyira kétségbe vagyunk esve, vagy mert annyira félünk egy újabb kudarctól.
Az üzenetem az, hogy feszegessétek a határaitokat, vágjatok bele a végtelenbe, dobjátok félre a félelmeiteket, keressétek azt amiben jók vagytok és ha megtaláltátok, adjatok bele mindent és az élet csodás lesz!
Mikor olvashatunk új bejegyzést? :)
VálaszTörlés