It's kind of fun, to do the impossible

Az elmúlt három hónapot az mutatja be a legjobban, hogy nem írtam egyetlen sort se...
Sok idő eltelt, sok minden történt. Nem tudnám és nem is szeretném felidézni az elmúlt idő történéseit, de összefoglalva elég nehéz időszakon vagyok túl, fizikailag és lelkileg is megterhelt ez az idő, és ebben a tanulásnak csak parányi része volt. A feladás gondolata egy ideig beleférkőzött a fejembe és nem volt egyszerű felállni, küzdeni, kijelenteni hogy én nem vagyok olyan aki feladja.

A következő mondat után hivatalosan is lehet strébernek nevezni, ugyanis a lelkesedésem és az erőm akármennyire hihetetlenül is hangzik, de a második anat demó hozta vissza. Még mindig lehetetlennek tartottam a lemaradás behozását, és egyáltalán azt hogy megcsináljam ezt az egészet, de akkor azt mondtam hogy nincs mese, ezt most én megcsinálom, elképesztő tempóra kapcsoltam, csodás jegyzeteket készítettem, felülemelkedtem azon hogy nem tudok rajzolni, éjszakákat tanultunk át és elkezdtem élvezni, nagyon nagyon élvezni. Majd sikerült a demó, és még aznap este-éjszaka felkészültem az élettan demóra, ami másnap sikerült. Itt volt az a pillanat, amikor legszívesebben jól fejbe vertem volna magam, hogy na látod, tudsz te ha akarsz! Tudtam hogy nem lesz sétagalopp ettől függetlenül ami még hátra van, de a hozzáállásomon változtattam és ez elég is volt. Az utolsó héten 18 óra önkéntes munka, egy szövettan demó egy molekuláris neurobiológia vizsga várt rám és a tudat hogy következő kedden már megyek is élettanból vizsgázni. Úgy voltam vele, ha ezt megcsinálom, nem létezik lehetetlen, végül minden sikerült és még pluszba jól is, szóval amit csak lehetett kihoztam a végére magamból és ezzel újra a boldog motivációs bloggerek között tudhatom magam :D 
(A neurológia iránti szeretetemet nem tudta letörni az anat szigorlatra való készülés, amit szintén sikernek könyvelek el.)

A karácsony ilyen:

és a szilveszter ilyen volt: 

De ha valami megérte akkor ez az. 

Nagyon bántana ha feladtam volna, és hálával tartozok mindenkinek aki segített kitartani, mert tudom van pár ember aki nélkül most nem írnék nektek arról, milyen jó is ez az orvosi. Pedig igazán király! Még a három hét éjjel-nappal tanulás közben is (bár persze voltak rossz pillanataim) tudtam azt mondani hogy ez így jó, sőt be kell valljam őszintén hogy most a szigorlatra való készülés alatt szerettem meg az anatómiát! 

Nem tudok most sok új ötlettel és tanáccsal szolgálni nektek az új évre, ugyanis most egyetlen nagy változással voltam elfoglalva az elmúlt egy hónapban, de ezt megosztom veletek. Eldöntöttem, hogy nem fogok hisztizni azon ha sokat kell tanulni, nem hagyom hogy a félelem, az izgulás, vagy a nem tökéletesen véghezvitt tervek utáni önmarcangolás vegye el az időmet hasznos dolgoktól. Annyira sokat mondtam ki másoknak, hogy azalatt ameddig azt mondogatod mennyit kell tanulni és hogy ezt nem tudod megcsinálni, már rég előrébb lennél, vagy azt hogy azzal ha idegeskedsz és azon aggódsz  mennyi van még hátra mára semmi se lesz jobb, hogy végül bennem valami kapcsoló átváltott. Nyugodt lettem és elhagytam az idegeskedést (legalább is arra az időre amit tanulással töltöttem), elhatároztam hogy amikor leülök és tanulok nem foglalkozok azzal, hogy mennyi az idő, hány nap van még hátra, mekkora a lemaradásom, lehetséges-e, csak azzal amit tanulok. Ettől függetlenül fürdés közben sokszor kizokogtam magam de amikor tanultam tényleg csak azzal foglalkoztam, és ez elképesztően megnövelte a teljesítményem, még én se hittem el néha hogy csak annyi idő telt el. Úgyhogy nyugi!  A lényeg hogy ne álljatok meg, ne adjátok fel akkor se amikor igazán reménytelen a helyzet, mert az álmaitokat sose lesz könnyű megvalósítani és mindig lesz aki/ami el tudna téríteni, a ti dolgotok hogy kimondjátok hangosan : 

NEM FOGOM FELADNI, AKKOR SE! KÉPES VAGYOK RÁ, ÉS SIKERÜLNI FOG, MERT ÉN MEG TUDOM CSINÁLNI!  

Azóta az anat demó óta nem hagytam egyszer se hogy az a gondolat : nem fog sikerülni, átfusson az agyamon, amikor elkezdtem ezt érezni, gyorsan megváltoztattam a gondolatot : hogy fog ez sikerülni?! -re. A különbség a kettő között nem tűnik nagynak pedig ha jól megnézzük hatalmas, ha kimondod vagy ha csak már hagyod tudatosulni : nem fog sikerülni, azt a gondolatot elültetted és ha akarod, ha nem ott fog motoszkálni és a legrosszabbkor fog előjönni, és akkor elkezdesz majd kételkedni. 

Míg ha csak ennyit mondasz nagy kétségbeesésedben: hogy fog ez sikerülni?!, az azt fogja jelenteni, hogy a siker nem kérdés, hogy magadban nem kételkedsz egy percig se, és amikor a nehéz pillatokban felugrik a gondolat, akkor is tudni fogod hogy már pedig sikerülni fog. Ez egy apró változtatás de a különbség óriási! Lassan egy hónapja élek ezzel az új szemlélettel és sokkal jobban, kiegyensúlyozottabban érzem magam, mint eddig valaha (pedig közben nem Hawaii-n voltam). 

Nem gondolom hogy a változásokhoz január elsejének kell lennie, így tehát az egyetlen javaslatom hogy ettől a perctől kezdve, amikor kétségbe estek és kezditek elveszíteni a reményt, ne az legyen az első, hogy kerestek valakit aki hasonló helyzetben van és együtt sírtok, mert az nem vezet sehova, álljatok a tükör elé és hangosan mondjátok ki: akkor is sikerülni fog, küzdök a céljaimért, nem állok meg és megcsinálom, majd menjetek és folytassátok!  Ha kell egy nap hússzor, a lényeg hogy a végére higgyétek is el és ne hagyjátok hogy bárki kételkedjen bennetek!  

Ügyesen drágáim, és ne felejtsétek el: én mindig hiszek bennetek, tegyetek így ti is!

ui.: Köszönöm szépen, hogy a hosszas távollétem ellenére ilyen szép számmal nézegettétek az oldalt, próbálok nem eltűnni többet! :)

Baboca