Egy történet, amit nem sokan ismernek

2006. 
Miután rájöttem, hogy a fagyis néni nem ehet korlátlan mennyiségben fagyit, úgy döntöttem másik álom-szakmát fogok választani és nem kellett sokat gondolkodnom ahhoz, hogy az orvos mellett döntsek. Óvodás korom óta szebbé, jobbá, boldogabbá szeretném tenni a világot, és nem állítom hogy egy földre szállt angyal vagyok, vagy hogy képes lennék megváltani a világot, de az hogy orvos leszek már majdnem olyan. Ezért hát 12 éves korom óta ragaszkodom hozzá, hogy belőlem igenis orvos lesz, vagyis hogy az igazi lényemet megismerhessétek: nem az volt a célom, hogy orvos legyek, hanem hogy gyógyítsak és ezzel emberek életét tegyem jobbá. Elterveztem, hogy melyik gimibe, melyik szakra fogok járni, hogy kitűnő leszek, hogy minden megteszek hogy aztán majd egy orvosi egyetemre bekerüljek ( sokáig ez az egyetem a Sorbonne volt-de a tervek néha változnak) és hogy neurológus leszek. Teltek az évek, haladtam az első mérföldkő felé. 

2009.
Eljött a nyolcadik és a felvételi. November vége volt, amikor egy edzésen éreztem hogy valami nem stimmel, de nem vagyok az az ember aki csak úgy abbahagyja a dolgokat, a karate edzés pedig pont az a hely, ahol a határainkat feszegetjük és már csak az egóm se engedte hogy komolyan vegyem, de csak nem akartam jobban lenni és eljött az a pont ahol muszáj volt kimennem. Nem tudtam mi történik velem, de próbáltam nem foglalkozni vele. Hazamentem és úgy voltam vele hogy rengeteg minden lehetett ez, elképzelhető hogy csak kimerült vagyok, meg fog éppen jönni vagy ki tudja, de a lényeg hogy nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán másnap újra elmentem edzésre és még a legelején újra éreztem hogy el fogok ájulni, nem kapok levegőt és zokogva kucorodtam össze az öltözőben, mert nagyon megijedtem, el se tudtam képzelni hogy mi lehet velem. Nagyon körülírhatatlan  és furcsa panaszaim voltak, és azt se tudtam hogy mondjam el bárkinek is, mert ha nem én élem át és valaki más mondja el nekem biztos nem nézem normálisnak. Napok alatt egyre rosszabbodott az állapotom, a szédülés állandó lett, emellett csillapíthatatlan fej-és fülfájás , hányinger, émelygés, étvágytalanság társult és a sírógörcsök indokolatlan helyzetekben jöttek rám. A hétvégét megpróbáltuk kibírni, majd hétfőn be is kerültem a kórházba, emlékszem hogy még pont kaptam mikuláscsomagot a kórházi télapótól. Orvostól orvoshoz, vizsgálatról vizsgálatra, fájdalomcsillapító fájdalomcsillapítóval és az egyetlen dolog ami "életben tartott" az a hatalmas kupac kinyomtatott felvételi volt amire koncentrálhattam és amivel el tudtam terelni a figyelmem. Karácsonyra hazaengedtek, és otthon két pokoli hét következett. Naponta újabb tünetek jöttek elő, két hét alatt 40 órát tudtam aludni, alig ettem, nem tudtam kikelni az ágyból a szédülés miatt és a legrémisztőbb az egészben az volt amikor egyszer csak semmi újonnan megtanult dologra nem voltam képes emlékezni. Órákon keresztül próbáltam megtanulni egyetlen számot, az ország területét és nem ment, tudtam hogy valami nagyon nem stimmel... memóriazavar. Tudtam, hogy bármivel együtt tudok élni, nem zavar a fejfájás, a folyamatos hányinger, semmi, de a memóriám KELL! Szerencsére ez is csak egy ideiglenes tünet volt, sok más "jött és ment" mellett, de talán ez volt a legrosszabb élményem. 

2010.
Januárban visszamentem a kórházba, hogy fájdalomcsillapító koktélokkal kísérletezzünk, mert semmi se akart hatni. Mindeközben iskolába természetesen nem jártam, otthon amennyire tudtam készültem a felvételire, majd aztán egyszer csak kitalálták az orvosok hogy mivel nem tudnak rájönni mi lehet velem, egyszerű a válasz, az orruk előtt van: szimulálok, mert ennyire félek a felvételitől. ??? Hát persze, ez egyértelmű. 
Megírtam a felvételit úgy ahogy tudtam, de a tünetek valahogy csak nem akartak múlni. Így hát az aki mindvégig velem volt, és aki minden erejével küzdött azért hogy ne kelljen szenvedni látnia, az anyukám addig ment ameddig nem talált egy orvost aki többet foglalkozik velem, mint hogy elküld pszichológushoz. Ekkor az állapították meg, hogy bár nem biztos, de nagy valószínűséggel Lyme-kórom van, és ugye az tud mindenféle alattomos tüneteket okozni, így hát ráhúzták az esetemre. 2 hét infúziós és hat hét gyógyszeres antibiotikumos kezelés napi 1000 mg-ban, a komoly 46 kilómból 5 kiló fogyás, folyamatos hányás, és étvágytalanság következett. A második kezelést nem vállaltam. A tünetek csökkenni látszottak, de azért nem volt az igazi a helyzet, a hányinger és étvágytalanság még évekig nem múlt el (azóta se vagyok hajlandó gyógyszert szedni, csak ha már nagyon muszáj). 
Mivel a szédülés fennmaradt és a fejfájás se akart múlni, és közben kiderült, hogy felvettek a gimibe, de az állapotom egyértelműen nem volt jó tovább mentünk orvosról orvosra. Egy-két eredmény végre született, keresztezett idegpályák zavara rávilágított, hogy tényleg szédülök és nem csak kitalálom hogy ne kelljen suliba járnom így aztán anya nem állt meg.

2011.
A gimit csináltam úgy ahogy tudtam. Anya és az igazgató is mindenben támogatott. Az állapotom ellenére igyekeztem kihozni magamból a lehető legtöbbet és nem elhagyni magam, így hét a kitűnővel kapcsolatos terveim megváltoztattam ( de azért elvártam magamtól hogy 4,5 felett legyen mindig az átlagom, mert azért tudtam hogy az orvosira bekerülni nem kis menet lesz). 
Mivel még mindig nem tudtam enni, a gyógyszerek pedig rátettek egy lapáttal és a bélrendszerem egy roncs volt, a fejem fájt és szédültem a melegben azonnal előjött a rosszullétem, kezdeni kellett valamit velem.
Majdnem két évvel az első tünetek megjelelése után, egy sokadik MRi alapján annyit írtak a leletemre, hogy egy lezajlott agyvelőgyulladás maradványai látszódnak, és a szüleimnek annyit mondtak hogy legyenek nagyon boldogok hogy a gyerekük még él. 

2015
Mivel gyógyszert csak 3 hónap után kaptam (és igazából akkor se a jó diagnózis miatt), felmerül a kérdés hogy milyen szövődmények alakultak ki, és ha eddig nem nevezhető csodának az  hogy élek, akkor az már biztos az, hogy a hőközpontom sérült (ezáltal az alaphőmérsékletem 34-35 fok körül van és melegben rosszul vagyok) hogy a szédülésem állandó maradt, és tény hogy nem bírtam sokáig szinte semmilyen komolyabb fizikai munkát, edzésre sose mehettem vissza, és csak most, évekkel később tudtam elkezdeni sportolgatni, de nem bénultam le, nincs memóriazavarom és a lényeg hogy teljes életet élek. 
Olyan életet, amibe beletartozik hogy képes voltam bekerülni ide, képes vagyok tanulni, hogy vezethetek, hogy nyelveket tanulhatok, hogy képes vagyok önállóan élni. Számomra ez egy igazi csoda. 

Ezért annyit mondhatok, hogy nem vagyok stréber, hanem egyszerűen hatalmas ajándéknak tartom, hogy tanulhatok, és ha már semmi motivációm nincs ez az amihez bármikor nyúlhatok. Mert nem sokan élték volna túl azt a három hónapot, és nem sokan lennének ilyen "csak ennyi" problémával azok között se.
Nem várom el hogy egyet értsetek velem, de számomra az hogy még élek nem egy hatalmas szerencsét jelent, hanem hogy igenis orvosnak kell lennem! Hogy arra születtem hogy segítsek, hogy miután ismerem a másik oldalt jó orvos lehessek, és a legfontosabb hogy SOHA SE ADJAM FEL!

Így tehát azt üzenem mindenkinek hogy legyen akármilyen nehéz, és kilátástalan a helyzet sose adjátok fel és sose engedjetek az álmaitokból!

Köszönöm, hogy végig olvastátok és remélem sikerült adnom egyrészt magamból egy kis darabot másrészt egy kis motivációt. 

Baboca