Baboca is a doctor

 

El sem hiszem, hogy elérkeztünk ehhez a bejegyzéshez, most mégis itt vagyunk, hogy leírhatom: orvossá váltam. Az élmény gyakorlatilag feldolgozhatatlan, hihetetlen, az élet és vele együtt a lelkem pedig azóta egy pillanatra se állt meg. Ezt jól tükrözi az, hogy most jutottam oda, hogy összerendeződtek a fejemben a gondolatok, ezzel képessé váltam szavakba, mondatokba, végül egy bejegyzésbe formálni mindent. Másrészt a minden hónapban egy könyvem júliusi olvasása során tényleg sikerült egész hónap alatt egy könyvet olvasnom, ami még csak nem is volt hosszú, de mire odajutottam mindig 5-10 oldal után el is aludtam. Ezen a héten egyik este volt egy pillanatom, amikor azt éreztem a helyén van minden és megérkeztem egy helyre, amit nem is ismerek, de igazán megnyugtató ott lenni. Olyan nyugalom szigete hely volt ez. Az egész tartott úgy húsz percig, de az mind az enyém volt. 

Mióta a legutóbb írtam, lezajlott az utolsó szigorlatom online, készültem egy hónapot az államvizsgára, lezajlott az írásbeli, a gyakorlati és a szóbeli államvizsga. Friss doktornéniként ugrottam a szökőkútba, majd másnap újra, és csak sírtam és sírtam. Nem éreztem semmit úgy igazán, nem változott meg egyik percről a másikra az életem, nem lettem hirtelen pehelykönnyű, nem lettem cukorborsó kislányból hirtelen bölcs, érett doktornő. A könnyek azonban csak úgy ömlöttek belőlem. Nem lehet szavakba önteni, milyen érzés ez. Milyen azt érezni, hogy "letehetsz az asztalra" hat kemény évet, milyen hallgatni azt a mondatot, hogy "emlékszem rá, mikor még tíz évesen átjött hozzánk és azt csiripelte, orvos lesz, mi meg csak mondtuk, hogy jól van Barbikám". Milyen érzés elérni életed nagy álmát. És milyen az, amikor egy pillanatra nem tudod, hogyan tovább, mi jön most, mikor a célban állsz, és végre egyszer tényleg megállsz. Ez nem egy frissítő állomás, hanem tényleg a maraton vége. Erre úgy, mint a nagy szerelemre, nincsenek szavak. 

Több verzióban ünnepeltem meg ezt az eseményt, ott volt a szökőkút, ebédek, vacsorák, pihenés a Balatonon, csoportbuli, minden fáradtságot megérő buli nálunk, mely során letesztelésre került a kertünk és a család minden tagjának idege is. A család és a barátok körében letettem az orvosi esküt, ami egy nagyon meghatározó, sokáig emlegetett pillanat marad. Rengeteg szeretetet és élményt kaptam. Minden öröm ellenére a végén azonban nagyon vágytam a nyugalomra, visszagondolva egy fél napot töltöttem a lakásomban az egész hónapban. 

Nagyon sok bosszankodást kaptunk búcsúajándékba az egyetemtől, ami egy kissé keserédessé tette az utolsó itt eltöltött hónapjaimat. Mikor három héttel ezelőtt átvettük a diplomát, már nem is voltam igazán aktív ünneplő, nem készült sok kép, nem érzékenyültem úgy el, mint ahogy lehetett volna. Persze ettől még borzasztóan boldog voltam, azonban a fáradtság, amit minden téren éreztem csak mostanra múlt el. Az augusztusi napok nyugodtabbak, borozunk, társasozunk, sátrazunk, olvasok, a lakásban is kezdenek helyére kerülni a képek. Lassan kezd összeállni minden hivatalos dolog is, de el se tudjátok képzelni mennyi mindent kell intézni, szétfolyt az agyam. Ha semmi nem jön addig közbe, szeptember elsején elkezdek dolgozni. És akkor most jön az, amiről még nem beszéltem, de már nagyon itt van az ideje. 

Ritkán érzek ilyet, hogy helyére került valami és egy mély, teljes nyugalom járja a pillanatot át. A korábban említett alkalom mellett idén még egy ilyenben volt részem. Mintha megtaláltam volna egy újabb darabot az élet kirakósában. Ez a pillanat volt az, amikor kimondtam magamnak, hogy igen, pszichiáter leszek. Ez így van rendjén és kész. Nem tudok egy olyan dolgot mondani, ami ehhez a döntéshez vezetett, azt érzem ez így volt eleve elrendelve, nekem pedig csak végre megcsillant az út, amire rá kell térnem.

A nyárból maradt idő megmarad mozgalmasnak, de igyekszek benne megtalálni az egyensúlyt. Tervben van a megkezdett könyvön kívül még egy elolvasása (,bár az igazat megvallva amennyi könyvet megvásároltam mostanában, nyugodtan tölthetném olvasással minden napom, akkor se fogynék ki), a Velencei-tó körbetekerése, sátrazós kaland a hosszúhétvégén, a maradék hivatalos dolgaim elintézése  és az is, hogy végre nyerek a Viticulture játékban. Kívánok nektek is kellemes, pihentető nyarat, amivel feltöltődhettek az új évkezdésre. 

ui.: Bár a blog neve az, hogy baboca will be a doctor, én annyira megszerettem ezt a kis helyet, hogy eszem ágában sincsen most elbúcsúzó posztnak szánni ezt. Megváltozott témával, de továbbra is őszinte lelkesedéssel fogok írni nektek, és bármikor kereshettek! Szép nyarat mindenkinek!

Dr. Baboca

Nehéz idők

Március 6-án pókerparti nálunk. 7-én az öcsém vízilabda meccsén vagyok Hódmezővásárhelyen, később pedig a barátoknál társasjáték- este. 8-án évfordulós vacsora a már szokásos étteremben. Ezen a napon az alábbi üzenet: "Holnap akkor tali? Sajnos nem jó. Nem baj, akkor legközelebb...majd lesz még alkalom." 9-én kávé és süti egy barátnővel. 10-én hazautazás. 11-én megkezdem a készülést a jövő heti szakdolgozat védésre, majd délután érkezik a hír: az egyetem bezár, hallgató nem léphet be az egyetemre. 14-e este: az iskolák bezárnak. 

És most itt vagyunk. 

Szerdán lesz hat hete, hogy itthon, szerdán lesz két hete, hogy teljesen egyedül vagyok. 

Alig több, mint egy hónapja még sejteni se sejtettük mekkora változás áll be az életünkben, azóta pedig sokan oda jutottunk, hogy már semmi sem lep meg, és egy napnál tovább nem tervezünk előre. 

Ezelőtt ha arra gondoltam "nehéz idők", csak a számomra nem a szokásos élményt nyújtó Dickens könyv jutott eszembe, most viszont kevés szerencsés kivételtől eltekintve nincs ember, akinek ne a nehéz idők lennének. Sokan sokféle kihívással kell szembenézzünk és alkalmazkodni talán most a legnehezebb, hiszen mindezt gyorsan kell megtenni. Legyünk összezárva a családdal, a párunkkal, legyünk magányosan, dolgozzunk megfeszítetten a "veszélyben", dolgozzunk otthonról, most először tanulva a számítógépet, vagy tartsunk attól, hogy nem lesz munkánk, lógjanak a nyakunkon a gyerekek, vagy várjunk arra vajon mikorra csúszik így most az újabb beültetés lehetősége, a viharfelhők mindenki felett ott gyűlnek. Mindenkinek nehéz, és könnyen esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk másnak nem az. 

Arra kérlek titeket, hogy álljatok meg egy pillanatra. Menjetek végig azon, mik bántanak most titeket, mik jelentenek akadályt, nehézséget. Szeretném ha két dolgot is megtennétek ezekkel a gondolatokkal. Először helyezzétek el őket a saját életetekben, nézzétek meg mi az, amin tudtok változtatni és mi az, aminek csak elszenvedői vagytok, mik a nagy és mik az annyira nem is nagy nehézségek. Majd próbáljátok meg a lista legelején lévőket elhelyezni egy nagyobb körben, a családotokéban, a világéban. Ha ezzel megvagytok vegyétek sorra azokat a dolgokat, amiket kézben tartotok, amikben most jók vagytok, aminek örültök, mert ilyenek is vannak és ezek most a legfontosabbak. Keressétek azokat a lehetőségeket, amikbe most tudtok kapaszkodni. Ez más és más lesz, kinek egy jó barát, másnak a sport, a munka, a család, a sütés...ez a sor lehetne még nagyon hosszú, de szerintem mindenkinek lesz legalább egy ide illője. Ezeknek a tudatosítása hihetetlen erejű tud lenni. 

A kórházi önkéntesség miatt nem találkozok senkivel se a munkán kívülről. Nekem a megmentőm a videóhívás, és az online játszható társasjátékok, ez az elmúlt pár napban kiderült. Meg persze a kirakók, ezt többen láthattátok. 

Nem jógáztam, nem meditáltam egyszer sem, pedig milyen jól megfogadtam magamnak, ha már a helyzet mindent megad ehhez. Hozzáteszem nem először tettem már ilyen fogadalmat és egyszer sem tartottam be. Miért? Mert nem most való ez nekem. 8-10 évvel ezelőtt naponta meditáltam, most pedig egymás után két nap sem sikerül. Ezzel semmi gond nincsen. Nem kell erőltetni a kikapcsolódás olyan formáját, ami igazából nem kapcsol ki minket, csak akarjuk, mert "ezt csinálja mindenki", mert "most itt van rá a lehetőség". Ha nincs kedvetek olvasni, új receptet tanulni, bejárni virtuálisan egy kastély kertjét, minden nap öt új idegen szót megtanulni vagy újrafesteni a Mona Lisát, akkor ne tegyétek. Nem kell. 

Adjátok meg magatoknak az engedélyt, hogy a saját tempótokban és módotokon alkalmazkodjatok, változtassatok, formálódjatok. A növények fény-, és vízigénye is más és más, ez a luxus nekünk is kijár. És ha nem megy elsőre, az is rendben van. Az út nyitott, és minden esélyünk megvan arra, hogy valami többel, valami jobbal hagyjuk el ezt a szúrós indákkal benőtt sötét helyet. 

Hatalmas ölelést küldök mindenkinek!

Baboca

Whatever tomorrow brings I'll be there

Már olyan sok idő telt el a legutóbbi életjelem óta, hogy bocsánatot kérni se merek ezért. Pedig lett volna miről írni bőven. Eleinte babona-szerűségből nem írtam, bár nem vagyok babonás, valahogy azt éreztem, ha egy vizsga előtt megírom, hogy hú velem mostmár aztán minden rendben és az élet szipi-szuper, akkor kapok majd egy újabb pofont, ezért nem írtam. Megfogadtam, hogy majd a vizsga után. Aztán pihentem kicsit, és amikor leültem volna, semmi gondolat nem jött ki belőlem. Teltek a napok, indult az újabb gyakorlat, közeledett a következő vizsga, kezdődött a menet előről. Így történt meg az, hogy már emlékezni is nehéz arra, mik történtek velem, annyi idő eltelt. Azért megpróbálom sorban a fontosabb eseményeket felszínre hozni. 

Először is jól tettem, hogy összevakartam magamat a bukás után, mert a gyerekgyógyászat szigorlatra kellett az erő. Ezen a ponton említem meg, hogy ama ominózus bukásom a csodálatra méltó szülészet-nőgyógyászat tárgyból volt, aminek így különösen nem sikerült belopnia magát a szívembe (csak mert visszaolvasva a múltkori posztot, észrevettem, hogy nem is írtam ezt le, hupsz). Nagyon sokat készültem rá, és nagyon sokat stresszeltem rajta, mi lesz majd. Ehhez persze sokban hozzájárult az az önbizalomvesztés, amit a sikertelen vizsga okozott. Mellesleg ekkor már a nyelvvizsgára is gőzerővel készültem, mert persze az sem stresszelt kevésbé. Az október tehát úgy nézett ki, hogy 4-én megcsináltam a gyerek szigorlatot, ami egy meglepően jó és magabiztosságot adó élmény volt, majd megkezdtem a sürgősségi-traumatológia-sebészet gyakorlatokat. Közben 24-én elmentem szülészetből újra vizsgázni, gondolom nem nehéz elképzelni mekkora plusz nyomást érezve ezzel kapcsolatban. És a másik nagy hír, hogy 26-án pedig elmentem nyelvvizsgázni. Büszkén jelenthetem ki, hogy mind a két függőben lévő kötelességemet ezentúl a hátam mögött tudhatom. A vizsgák szempontjából egy rossz szavam sem lehet azóta (és remélem, most ezt leírva, ez nem változik meg a jövőben), jó élmény és boldogsággal töltő eredményű volt mind a sebészet, a neurológia és a pszichiátria egyaránt. Nem állítom viszont, hogy mindez simán ment. Persze én az az ember vagyok, aki mindenen többet aggódik, mint kellene, de még így is azt gondolom, hogy a december vége és az egész január az az igazi hajhullásnak és gyomorfekélynek melegágyat biztosító időszak volt benne két szigorlattal és a szakdolgozat leadási határidejével. Rendes egyetemista módjára én sem voltam készen már hónapokkal ezelőtt a szakdolgozattal, és sok tartalék energia mozgosítása kellett ahhoz, hogy időben kész legyek vele úgy, ahogy azt én szeretném. Mire készen lettem azt éreztem, megszűnt létezni az agyam és a lelkem is, egy picit viszont büszke voltam arra, hogy nem éltem a hosszabítás lehetőségével. Ezek után napokig mást se csináltam csak sokáig aludtam, ettem, újra aludtam. Azt éreztem egy nappal se bírtam volna tovább a nyomást, de szerencsére erre nem is került sor.

Így tehát most elmondhatom, hogy a 6 szigorlatból 5 kész van, a szakdolgozatot leadtam és a nyelvvizsga sem fog már megakadályozni abban, hogy diplomám legyen, kivéve ha addig ki nem találják, hogy se a német se az angol nem felel meg erre a célra. 

Nem akarom, hogy úgy tűnjön mást se csináltam az elmúlt öt, majdnem hat hónapban, mint a tanulás és a vizsgák, de olyan érzés volt bennem, hogy tartozok ennek a megosztásával. Elindultam, hogy átszeljek egy folyót hosszában, és már az első métereken szinte megfulladtam. Ki kellett mászni, elgondolkodni, változtatni a technikán és fele annyi bátorsággal, mint azelőtt újra megindulni. Most a part másik oldalához közeledve úgy gondolom, sokat tett hozzám ez az időszak és bízok benne ennek a megtapasztalása később, nehéz helyzetekben, kudarcok esetén emlékeztetni fog arra, hogy mindig vagyok képes többre, és feladni egyszerűen nem lehet.


Nagy újévi fogadalmaim, célkitűzéseim idén nem voltak, ugyanis az már előre látható, hogy ez lesz az egyik legtartalmasabb, legtöbb és talán eddigi legnagyobb eredményeket tartalmazó évem. Ha minden jól alakul, elérem életem nagy célját, lezárul majd egy nagy fejezet és elkezdődik egy még nagyobb. Egyre közelebbinek érzem ezt, és boldog vagyok, amikor erre gondolok. 

Egy dolgot azonban mégis megfogadtam. A 12 hónap 12 könyv kihívása már tavaly is megfogott, viszont az ajándékba kapott és jutalmul magamnak vásárolt könyveim, amik csak arra várnak, hogy odajussak hozzájuk, már januárban kilenc darabnál tartottak, és mire ezt megírom megint csak nőtt a számuk újabb kettővel, úgy határoztam, nem követem a kihívás tematikáját, cserébe viszont az instámon megtaláljátok minden általam / számomra választott könyvről megírt ajánlásomat, gondolatomat. 

Másik célom pedig, hogy amikor legközelebb bejelentkezek, az belátható időn belül legyen, azt mondhassam csodás élményekben volt részem, és az élménydús pillanatokat megörökítő képekkel tűzdelhessem tele majd azt a bejegyzést. 
Addig is nagy támogató ölelést küldök mindenkinek! 

Baboca

Minden változik

Többször hozzákezdtem már ehhez a bejegyzéshez az elmúlt két hónapban, de valahogy sose éreztem igazán magamban az ihletet, egymás után töröltem ki és írtam újra a mondatokat, egyik se volt odavaló. A vonaton ülve, lelkiismeretes angolozás gyanánt egy podcastet hallgattam, ami a változásról szólt, és ennél jobbkor nem is hallgathattam volna. Az ennek köszönhetően bennem megindult gondolatáradat igényelne egy teljesen külön bejegyzést, úgyhogy alul belinkelem, hátha másnak is használ. 

Az elmúlt két hónap fenekestől felforgatta az életemet és gödörből gödörbe estem, végül már lejtőn gurulás volt ez a gödörbeesés. Ma reggel viszont máshogy ébredtem, egyértelműen jobban éreztem magam, a kilátásaimat is már-már fényesebbnek láttam, így jött el az ideje ténylegesen megírni ezt.

Májusban egymást követték az események, szerenádok, bankett, ballagás, igen ballagás, nem, még nem szereztem diplomát, nem végeztem, nálunk szeretik a dolgokat nem a legalapvetőbben csinálni. Ezután megcsináltam életem reményeim szerint utolsó vizsgaidőszakját, és tudtam innentől minden más lesz. 
Először nem húztam, halogattam a vizsgákat, és nem hagytam meg semmit az uv-hétre, helyette jó előre erre az időpontra lefoglaltam a legtündéribb helyet egy csodálatos nyaralásra. Kilencen fogtuk a batyunkat és elmentünk a hegyekbe elfelejteni minden bajunkat. Gyönyörű tájon, jó csapattal, sok nevetéssel, jégesőben idegenekhez bekéredzkedéssel, lovaskocsin boltba menéssel azt kell mondjam, egy eszméletlen nyaralásban volt részünk. Nem túlzok azzal, hogy a lelkem itt megtisztult. Elképesztő nyugalom járt át pont, mint legutóbbi hegyi kalandomkor. Nekem kellenek a folyók és a hegyek, ez eldőlt.

Ebből a nagy nyugalomból csöppentem bele a száguldó életbe, a változások hadába és meg is rökönyödtem picit a helyzeten.
Nagy vonalakban: elköltöztem, berendezkedtem, elkezdtem az egyedülélést, megkezdtem a hatodévet, elkezdtem nyelvvizsgára készülni, elkezdtem az első szigorlatomra tanulni, kihullott a hajam nagy része, megbuktam az első szigorlatomon, lemondtam a hök-ös munkámról, elkezdtem a második gyakorlatomat és talán nem hagytam ki semmit. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ez sok volt. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a megszokott dolgokat elveszteni, viszont meglepő módon nem abba tört bele a bicskám, amire számítottam. 

A sikertelen szigorlat után úgy éreztem a parton állok és látom, ahogy kilóméterekre húzódik vissza a tenger és készülőben van egy cunami, én pedig már nem tudok mit tenni, csak hagyom megtörténni, majd lesz, ami lesz. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem a napok alatt. Kifelé megpróbáltam normális lenni, de belülről vívódtam a nap minden percében, egészen máig. Ez a három hét kellett ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam, remélem most ez kitart egy jó ideig, illetve azt is, hogy nem lesz idén már sok hasonló mélypontot okozó esemény. Ez volt az én rebootom. 

Újra megtapasztaltam, hogy soha, semmi se biztos, nem lehet felkészülni mindenre. Olyan nagyon el voltam foglalva azzal, milyen nehéz lesz ez a sok változás, hogy nem vettem észre, az útnak másik sávja is van, és ha az egyik oldalról elengednek, az még nem elég. Emellett azt is újra megtapasztaltam, ami talán fontosabb, hogy történhet bármi, az életnek nem célja a földbe taposni minket, kihívást, akadályt azt rak elénk, ahogy a csövön kifér, de a pofon, ha egyáltalán pofon ez, ösztönzésnek van és nem az a vég. Azon túl, hogy valahogy kivakartam magam a mélyből, nem lehetek elég hálás, mert rengeteg támogatást kaptam, a párom, a családom és a barátaim nélkül biztosan nem ugyanott lennék. 

Sokan sokféle nehézséggel kell, hogy szembenézzetek. Van, aki most csak átérzi a történetem, történt már vele ilyesmi. Viszont van, aki éppen ott van azon a mélyponton. Nektek kívánom a legőszintébben a világ minden erejét és kitartását, a jó segítőket, hogy minél előbb újultam továbblendüljetek és később majd ebből erőt gyűjthessetek.

Az elmúlt évekhez képest, a változás most nagy és sok az életemben, de a változás jó dolog, vele jár az élettel. lehetőség a fejlődésre. Erre emlékeztetnem kell magam, amikor hiányzik a párom, a cicák, vagy amikor már nem tartok előadást a Start napon és az elsősök olyannyira nem ismernek, hogy megkérdezik én is gólya vagyok-e. Bár még csak két hónap telt el (ráadásul két micsoda hónap), összességében jóban vagyok a döntésemmel és pozitívan állok elébe ennek az életnek és büszke vagyok magamra, hogy mertem meglépni ezt. 
Izgalmas és mozgalmas év elé nézek, és mindenről lehetetlen lenne beszámolni, ezért ha van, ami érdekel titeket, amire kíváncsiak vagytok (gyakorlatok, szigorló év, nyelvvizsga, minden együtt, távkapcsolat, igazi felnőttes egyedülélés, vagy bármi, amiről úgy gondoljátok, tudok beszélni) és szeretnétek ha írnék róla, ne habozzatok, megjegyzésben, emailben, bárhogy megüzenni nekem. Örömmel veszem!

Baboca

Link az epizódhoz

Bridge back to your heart

Vannak pillanatok, amikor elmerengek és egyszerűen érzem, hogy eszméletlen boldog vagyok. Az életem boldog. Legyen szó akármilyen rossz napról, legyek kimerült vagy kedvtelen, nem ezen múlik. Végső soron mindig oda kell kilyukadnom, hogy az élet csodaszép a maga nemes egyszerűségében. 

Azért írom ezt, hogy egy igazán giccses bejegyzésem is legyen? Nem. 

Hazudnék, ha azt mondanám, én vagyok a megtestesült pozitivitás és boldogság, mert ez egyáltalán nincs így. Éppen ezért írom le ezeket. Nekem is szükségem van és lesz is még rá. 

Sok dolog van, ami befolyásolja a mindennapjainkat, a hangulatunkat, néha banális helyzetek is letörnek, néha meg egy traktor is átmehetne rajtunk, az se lenne gond. Akkor most mi is befolyásol minket igazán? Meik Wiking kutatásai során úgy állapította meg, hogy a boldogságot befolyásoló tényezők a kövekezők: összetartozás, egészség, pénz, szabadság, bizalom és jóság. Persze a fogalmak nem ilyen nyersek, például a pénz értelmezése, nem a kereset, sokkal inkább az igények és a jólét érzése, ami tudjuk, hogy nem mindig függ a számokkal össze. A szabadság tág értelmezéséről meg nem is beszélve...
Boncolgathatnám még, de talán nincs rá szükség. Bármilyen tényező van is hatással ránk, a legfontosabb tényező saját magunk vagyunk. A saját életünk megéléséről mi döntünk. Ez lehet akár a boldogság is. És miért ne akarna mindenki boldog lenni? És akkor miért nem boldog mindenki? Nos, erre nem tudom a választ. 
Az élet elszalad mellettünk, minden reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, vagy megfőzve a kávénkat, átöltözünk otthonisba és leülünk a tételek mellé, a nap eltelik, fürdés, alvás, aztán kezdődhet az egész előről. Néha elmegyünk ide, oda, nyaralunk, bulizunk egyet, moziba megyünk, és azt gondoljuk, ez az amiért dolgozunk, ez a fent része a fent és lentnek. Aztán ott vannak a napok, amikor csak nézünk ki az ablakon és sajnáltatjuk magunkat azért, mert tanulni kell, mert ma is menni kell dolgozni,mert nem keresünk annyit, mert csak úgy nem jó az élet. Ez néha rendben is van, de a kérdésem az, hogy mennyi időt szeretnénk, szeretnétek így tölteni, és ezzel vesztegetni. Nem kell, hogy egész nap csattanjunk ki az örömtől, de legyen minden napban ilyen. Az egész csak rajtunk áll.

Számomra minden napnak megvan az a pillanata, amikor bármi is legyen, boldogság tölt el. Van egy fel kell ébredni ébresztőm, és egy összebújós ébresztőm. Így minden egyes reggel megszólal az első ébresztő, és odafordulok a párom vállára és a megmaradt negyed órára (sokszor többre, ez a boldogságkeltés van olyan veszélyes, mint a csoki) itt alszok vissza. Ez az idő minden nap az én igazán boldog időm, ilyenkor azt érzem, hogy a világ kerek, és szerencsés vagyok, amiért ez megadatik nekem. Azokon a napokon, amikor pedig nem tehetem meg, hogy átfordulok, erre gondolok, és már attól megtelik a szívem.
Lehet egy élmény, egy hely, a kiskedvencünk bújása, ami bármikor rágondolva melegséggel tölt el. Tessék hát arra minden nap gondolni legalább egyszer. 

Olyan munkám és életem lesz ahol, mások megértése létfontosságú, ahol a kedvesség és türelem megléte mindent megkönnyíthet ellenben ezek hiányán sok elcsúszhat. (A legtöbb kártérítéses per a nem megfelelő kommunikáció eredménye.) Olyan munkám lesz, ahol mások egészségének visszaszerzése, megtartása a legfontosabb, és nem győzöm majd papolni nekik, hogy a mentális egészség is mennyire hozzátartozik a teljességhez. Ehhez viszont nekem is egyben kell lennem. Egy dolog az, ha szakmailag jók vagyunk (remélem majd), de a lelki helytállás akkor is az első helyen van. Saját magunk karbantartása kell, hogy a legfontosabb legyen. Azt gondolom a well-being nem egy ilyen ölünkbe hulló dolog, hanem valami, amiért dolgozunk. Magunkon, magunkért. 

Tavaly év végén szembe kellett néznem azzal, hogy nem vagyok egyben. Kifelé meg tudtam maradni a kedves, türelmes, odaadó embernek, de belül ott volt a gond. Ezt sokáig nem ismertem fel. Heteken keresztül kellett fennálnia az álmatlanságnak, rossz alvásnak, kialvatlanságnak, mire elfogadtam, hogy itt van a pont, amikor segítséget kell kérnem. Egy igazán nehéz döntés meghozatala előtt álltam, de akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire nyomaszt engem és ilyen nagy kihatással van rám. Úgy határoztam, hogy az idei évet magamnak szentelem, sok tekintetben. Kértem egy időpontot egy pszichológushoz. Igen. És nem azért, hogy megtanuljak relaxálni, ez így mennyivel elfogadhatóbban hangzana, igaz? Még bele is illik egy pozitivitásról magyarázó blogger képébe. Hanem azért, mert gondom volt. Persze tanultam a relaxációt is, de az indíttatás nem ez volt. A legjobb része a három hónapnak, amit ezzel töltöttem az volt, hogy minden egyes nap foglalkoznom kellett magammal a relaxáció formájában, és

megtapasztaltam ennek a fontosságát. A döntésem is megszületett: szerződést írtam alá a szolnoki kórházzal, melyben vállalom, hogy oda megyek rezidensnek, ezzel elköltözve a minden reggel átfordulásomtól. Nem tudom, hogy majd életem vége felé, ezt a döntést mennyire fogom a nehezek közé sorolni, de most annak éltem meg. Azt sem tudom meghoztam volna-e, ugyanez a döntés született-e volna meg, ha nem vállalom fel a nehézségem. Magam mögött hagyva ezt, egyszerű hétköznapokat élve, emlékeztetőre szorulok, hogy mennyire fontos időt szánni magamra. És itt most az igazi időre gondolok. Nem arra, hogy olvasok, vagy elmegyek kávézni egyet, mert kell a kikapcsolódás, ez is fontos persze, de a hangsúly azon van, hogy kell az a pár perc, amikor csak magunkban vagyunk, és igenis mi vagyunk a legfontosabbak. Ez lehet a lefekvés előtti relaxáció, meditáció, vagy a five-minute journal kitöltése. 
Amikor minden rendben van velünk könnyen megfeledkezünk róla, de ez itt most az emlékeztető.

Őszintén remélem, hasznotokra voltam, és egy kis gondolatszikra lángra kapott bennetek.

Baboca

Mit csinálok, mint HÖK-ös?

Már egy ideje várat magára egy olyan bejegyzés, amiben részletesen bemutatom egyetemi életem másik részét, megválaszolom a kérdéseket, és megpróbálok bíztatni mindenkit arra, hogy merjen sok dologba belefogni a tanulás mellet. Így tehát jöjjön a történet, aminek eredményeként része lettem egy szuper csapatnak, és megismertem életem szerelmét.

Kezdjük azzal, hogy mikor ismertem meg a Hallgatói Önkormányzatot, és mikor csatlakoztam?

Még a gólyatáborban bemutatkoztak az akkori tagok, röviden ismertették a különböző bizottságokat, a nagy rendezvényket. Ekkor már felkeltődött az érdeklődésem, és amikor az első egyetemi napot megelőző Start napon részletesebb információkat kaptunk eldöntöttem, hogy csatlakozok. Két bizottság tetszett, a Kulturális illetve a Külügyi bizottság. Két nap múlva volt az első Hallgatói Tanács, ami a HÖK nyitott gyűlése, itt választottam ki a Kulturális bizottságot. Egyszer se voltam más bizottság tagja, és azóta is a szívem csücske ez a bizottság. Ha jól emlékszem, nem ismertem senkit se, nem voltak olyan barátaim, akik velem egyszerre megkezdték volna a munkát "kis hökösként". Tartottam-e ettől? Egy picit igen, de nagyon hamar új csapat része lettem, új barátaim lettek.

Miket csináltam "kishökösként"?

Az első rendezvényünk egy belvároson körbevezető kulturális játék volt, a különböző állomásokon találós kérdések, kvízek, ügyességi feladatok vártak a csapatokra, és ezek megoldásával juthattak tovább a következő látványosságra. Itt egy-egy állomást kaptunk meg, hogy találjunk ki rá feladatot, és vezényeljük le az este folyamán. Aztán a csapat közösen döntött arról, hogy milyen mozi és színház programok legyenek. Mozi minden második hétre, színház pedig öt alkalommal volt szervezve évente. Szerveztünk kirándulást Ópusztaszerre, minden félévben megrendeztük a Zenei estet. Következő évben újat próbáltunk ki, ezek voltak a Nemzetközi kulturális estek, szerveztünk egy német és egy spanyol estet, mindkettőnek nagy sikere volt.
Minden évben átsegítettem a többi bizotsságnak is, így részt vettem Tudományos Diákköri Konferenciák feladataiban, a Start napon, a nagyobb rendezvényeken.
Itt a helye annak, hogy miért jártam a gyűlésekre, és miért mentem segíteni annyi helyre, mikor a "tanulás az első", "hogy fér bele neked ez is", "kaptok ezért cserébe bármit is" és hasonlók repkedtek körülöttem. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy sokat vesz el az időmből, ez az egyik, aztán barátok lettünk, jó volt itt találkozni, kikapcsolt és feltöltött, segített az időbeosztásban is. (Persze olyan is vagyok, aki szeret sokat magára vállalni.)

A fordulópont

Harmadévben járunk, második félév, javában benne a diákkörös kutatásban, nyakamban egy kórélettan vizsgakurzussal,  amikor elhangzik a kérdés, hogy nem vezetném-e a kulturális bizottságot mostantól. Ezen idő környékén történik meg az, hogy először megyek el az összes bizottságot felölelő nagy hök-ös csapatépítőre, és kerülök oda egy srác mellé, akivel eddig észre se vettük, hogy kéthetente egy teremben ülünk esténként, és megkezdődik a közös történetünk. Azóta is hálás vagyok, hogy elmentem oda!
Azt már gondolom kitaláltátok, hogy elvállaltam a munkát, ezzel testületi tag lettem. Nem gondoltam volna, hogy mehet ennyi dolog egyszerre, de aztán rendben volt minden, és abban a félévben megtanultam igazán értékelni magam, az időm, felfedeztem az erőforrásaimat, annyit fejlődtem és változtam, hogy azt le se lehetne írni, de talán aki követte az eseményeket észrevette.
A bizottság vezetőjeként, feladatom volt kéthetente a bizottsági ülések megtartása, a mozi és színház események koordinálása, félévente a Zenei est & Foodfest rendezvény szervezése, a Muzsikáló Orvosok Koncertjének háttérmunkája, és új dolgokkal előrukkolni. A csopatommal szerveztünk Magyar estet, borsétákat, kiállítás látogatást. Imádtam ezt a munkát, igazán hozzám illett.
Testületi tagként pedig minden nagyobb rendezvény szervezésében benne voltam, Medikus kupa, Gólyatábor, Egyetemi előkészítő tábor, Start nap, Villamosfutás, Gólyabál, Egészségügyi szűrés...

A rendezvényeken túl

Testületi tagként már kapunk ösztöndíjat, ez nem titok. Ezzel azonban jár felelősség, kötelezettség is. A rendezvények szervezése, a hallgatói élet színesítése egy dolog csak. Minden testülei tag szavazati jogú tagja a Kari Tanácsnak, amely minden hónapban ülésezik, és dönt a kart érintő kérdésektől, mint költségvetés, kinevezések, kurzusindítások, stb. A Kari Tanács mellett tagjai vagyunk még olyan kisebb üléseknek ahol a TDK konferenciák felső szintű szervezése zajlik, vagy a költségtérítési kérelmek bírálása törénik, vagy oktatási kérdések kerülnek megvitatásra. Nem szeretném mindet felsorolni, de szép számban van a mindennek is ülése és tanácsa, ahova hivatalosak vagyunk. 
Ha a karon tanszékvezetői választás zajlik, akkor ennek döntésében is benne vagyunk, kezdve azzal, hogy meglátogatnak minket a jelöltek, elmegyünk a tanszék saját ülésére, ott is szavazunk, elmegyünk a hosszú, minden tanszék minden indulóját ismertető Tanári Testületi ülésre(volt már 6 órás is), majd a Kari Tanácsra. 
Természetesen az olyan nagy kari rendezvényeken is ott vagyunk, min a Ballagás, Diplomaosztó.
Aztán ott van a MEFESZ október 16-án, a március 15, ahol megjelenésünk illendő és ezáltal kötelező minden évben. 

Gazdasági alelnökség

Egy éve a bizottságot átadtam, és átvettem a gazdasági alelnök pozíciót. Ebben a szerepben a feladatom a számlák és szerződések intézése, a beadott szociális igénylések bírálása, az utazási támogatások pályázatának kiírása és elbírálása, a testület havi beszámolóival való elszámolás, a rendezvények és az iroda pénzügyi jellegű feladatainak ellátása. Tehát a felelősség jelentősen nőtt. 
Emellett bíráltam a Szeged megyei jogú város ösztöndíj pályázatot, és a Nemzeti Felsőoktatási Ösztöndíjra beadott pályázatokat is, ami szerencsére minden évben a vizsgaidőszakra esik. 

Alapvetően elég sok időt eltöltök az irodán munkaidőben és azon kívül is. Minden héten van testületi ülésünk, és minden második héten van Hallgatói Tanács. Az életem kifejezetten nagy részét tölti ki a HÖK-ös munka, és előfordul olyan időszak, amikor a pokolba kívánom magam, amiért mindent elvállalok, és nem otthon fekszek sorozatot nézve mondjuk a tavaszi szünetben, de az igazság az, hogy szuper dolog részese lenni ennek, tenni másokért, dolgozni a hallgató társainkért és nagyon jó érzés az, amikor valaki odajön vagy ír, hogy gratuláljon egy rendezvényért, vagy azt mondja, hogy csak így tovább. 

Itt bíztatok mindenkit arra, hogy merjen a tanulás mellett más dolgokat is csinálni, lehet ez kutatás, szociális munka, klinikai munka vagy közéleti tevékenység, mert a tapasztalat, az ismerettségek, a közösség, amit nyer semmivel sem hasonlítható össze. 

Baboca

Álmok

Előző hétvégén Tabuval játszottunk, és a 'rossz' szót kellett elmagyaráznom, hirtelen az jutott eszembe, hogy "amilyen én vagyok rajzból". Azonnal meglett a pont, nem kellett rajta sokat találgatni a lányoknak, mert hát be kell vallani őszintén, nem erősségem a pálcikaemberen túli világ.  Azért ezzel kezdem, hogy értsétek majd, milyen nagy dologról fogok írni. 

Nyolcadikos voltam, ez az év jelentette az alapítványi bálon való táncolást. Nálunk nem volt szalagavató és ilyenek, de ez a tánc hagyomány volt, ami úgyanúgy kölcsönzött esküvői ruhában való keringőzést takart. Gondolom még így írásban is kiérződik ezzel kapcsolatban a véleményem.
Egy februári éjszaka álmomban felvillant egy kép egy álarcról, egy olyan igazán álarcos bálba valóról, nem csoda hogy gondolataim voltak erről, ugyanis tudtam, hogy a héten rajzórán az lesz a feladat, hogy farsangi álarcot rajzoljunk a padtársunkkal közösen. Arra már nem emlékszem, hogy másnap reggel egy nagyvonalú vázlatot papírra vetettem-e vagy sem, de mindegy is, mert sokra biztos nem mentem vele. De hatalmas szerencsémre nem voltam egyedül a feladattal, ugyanis az én drága padtársam és jó barátnőm abszolút nem a béna kategóriába tartozott és ahogyan meséltem mire gondolok, képes volt azt megjeleníteni. Az álmomból megszületett a tökéletes álarc rajza, maga volt a csoda. És ott abban a pillanatban megjött a kedvem ahhoz, hogy ez az álarc életre keljen. Gondoltam egy nagyot, és eldöntöttem kitalálok a bálra egy táncot, ami közben egy ilyen álarc lesz a lányoknál. Ha akkor elmondtam volna valakinek, biztosan mosolyog és legyint egyet. De magamban tartottam az ötletet, amíg össze nem áll a fejemben. Akkoriban állandó lejátszáson ment egy Garou lemez, és nem sok kellett ahhoz, hogy megtaláljam a tökéletes zenét, mert mondhatni a zene jött oda, és jelentkezett. Így tehát volt zene, volt egy szép álarc terv és szinte magától értetődően jött egy ruha ötlete is - ez nem valósult idő szűke miatt, de felsőket még így is varrattunk, és szépen néztünk ki -, majd csak jöttek és jöttek a tánccal kapcsolatos ötletek. Lépéseket tanultam a netről, rettenet mennyiségű sematikus ábrát készítettem a felállásokról, és megtanultam minden egyes pár lépéseit a térben, hogy aztán odaállhassak az osztály elé, és azt mondhassam, itt egy francia zene én pedig tanítok rá nektek egy táncot. Az álarcokat elkészítettük, a felsők anyagát az álarc színeihez válogattuk, betanultuk a táncot, és csodálatosak voltunk, én pedig a világ legboldogabb embere voltam, mikor a konferáló úgy mondta be a nevemet -legnagyobb meglepetésemre-, mint a tánc koreográfusa. Ez lehetett volna, maradhatott volna egy álom, amiről azt gondolom, mit kezdjek vele, csodálatos, de én sose leszek képes még csak megrajzolni se, és akkor nincs tovább se. Ellenben elhittem, hogy megvalósulhat és kitartottam emellett végig, azt hiszem egy nagy adag bátorság és merészség is volt a történetben, természetesen voltak benne nehézségek, kompromisszumok, sőt kudarcok is, de az utolsó pillanatig elhittem, hogy ennek így kell lennie, mert miért ne lenne így? A végére addig gyakoroltam, hogy egymagam is megrajzoltam az álarcot, ahonnal elindult minden, és féltve őriztem a jegyzetfüzetben a tánc koreográfiájával együtt. 

Egy este mindenféle pakolás és mosogatás, csak a szokásos dolgok között elindítottam a kedvencek listát spotifyon és felszólalt a dal, amire annak idején táncoltunk, egyszerre elképesztő boldogság járta át a lelkem, a hideg is végigfutott a hátamon, és megkönnyeztem az emléket. Eszembe jutott, akkor ez mennyire nagy dolog volt, hogy akkor a világ legnagyobb sikerének éltem meg ezt a táncot, és a mai napig úgy gondolom, akkor ez tényleg hatalmas siker volt, és büszke vagyok rá, hogy mertem valóra váltani az álmom, szó szerint. 

Nagy terveim vannak, nagy álmaim, sok vágyam. A tervekről, kitűzött célokról már sokat beszéltem, de valahogy az álmok és vágyak eddig kimaradtak. Pedig éppen annyira fontosnak tartom mindkettőt. Sőt!

Legyünk őszinték, én egy álmodozó ember vagyok. De, és ez itt a lényeg, nem az az álmom, hogy egy herceggel beköltözök a világ legszebb kastélyéba, vagy hogy Nobel-díjat kapok. Sokkal hétköznapibb, de nagy álmaim, szinte már terveim vannak, amikért meg kell dolgoznom, hogy beteljesítsem őket. Ha már itt tartunk, mi a különbség a terveim és álmaim között? Nos, a terveim elég sziklaszilárdak, orvos leszek és kész, ez nem lehet másképp, de ami az álmokat illeti, szépek, és nem fognak az ölembe hullani, ugyanúgy sok belefektetett energia kérdése lesz, mint a terveim megvalósítása, azonban ezek eléggé plasztikusak. Bárhogy alakulhatnak, ha nélkülük képzelem el az életet, akkor is tökéletesnek látom a jövőt. De ezek a tervek és álmok azok, amik egyszerre hajtanak előre. 
Mondhatni az álmaim szegélyezik virágágyásokkal a tervekből és célokból épült utat a képzelt ideális jövő felé. 

Félre ne értsen senki, nem azt mondom, hogy álmokban kell élni, szó sincs róla. Nem mindegy hogy valaki álomvilágban vagy álmai világában él. Az élet minden adott pillanatát megélve kell (szerintem), hogy az álmok a háttérben ott lebegjenek és segítsenek előrébb jutni, elérni azt a valamit, amiért dolgozunk.  






Most pedig bíztatni szeretnék mindenkit arra, hogy merjetek nagyot álmodni, legyetek kitartóak, töretlenek, zárjátok ki a hitetlenséget, és a végén akár olyan is történhet, amiről álmodni se mertetek volna. 

Baboca

Every single move is ours to make

Úgy egy hete megnéztem, mikor is írtam utoljára, és megdöbbenve láttam mennyire eltelt az idő. Nem akartam hinni a szememnek. Már november van? Már alig választ el idő a vizsgaidőszaktól? A téltől? Na ne vicceljünk, hiszen még mindig kiskabátban szaladgálok! 
Nos, ha szembesültünk a szörnyű igazsággal, jöhet a következő. Mégis mivel telt el ennyi idő? Csináltam valami hasznosat is? Úgy érzem inkább szép lassan, hétről hétre folyt ki a kezemből az idő. Persze, természetesen volt majdnem minden hétre egy demó, meg volt programunk a hétvégéken, voltam otthon is,  meg volt rendezvényünk, meg főztem is mindig, tartottunk egy fergeteges vacsorát 11 vendéggel, és megsütöttem életem első almás pitéjét, aztán meg még sokat, meg stb,stb, de valahogy mintha mégse lettem volna itt egészen.

Nem mondhatom a legjobb félévemnek a mostanit, és ezt a kis írást elsődlegesen magamnak, számom, és mindenkinek aki beleesett velem együtt a motivációmentes gödörbe.
Ne úgy képzeljétek el, hogy egész idáig mélabúsan üldögéltem, a napok teltek múltak, vidáman mosolygósan, élettel telve, nem ál-boldogan, de mégsem volt az igazi. Sokszor aludtam rémesen, sokszor felébredtem, sokszor nem tudtam elaludni, elalvás előtt pedig kifejezetten kellemetlenül éreztem magam. Ez volt az első intő jel, hogy mélyen valami gond van velem. A másik, amire figyelmes lettem, hogy elvesztettem a mélyről feltörő, általában csak kimerítő időszakban elhalványodó motivációm a tanulással kapcsolatban. Nekem, aki ötödik éve írok egy blogot a tanulásról és motivációról? Hogy történhetett ilyen? Az igazat megvallva, nem tudom. Sok sebből vérzik, hogy nem érzem olyan jól magam.

Idén először tettem fel a kérdést magamnak, hogy mégis hogy jutott eszembe erre az egyetemre jelentkezni? Hülye voltam, vagy vakmerő? Hogy jutott eszembe, hogy én alkalmas vagyok az orvosi pályára? Lehet, hogy a gyerekek szeretik a cukin mosolygó doktornéniket, de hamar ki fog derülni, hogy máshoz nem értek. Hiszem semmire se emlékszek! Hogy én gyógyítsak? Életek megmentése legyen rám bízva? Azt hiszem értitek mire gondolok.
Hallottam már mástól is, hogy ötödévben megesik az ilyen, és hogy ez teljesen normális, de na, akkor is... 
Nagy nehezen kezdek túljutni ezen a részen, de a  probléma gyökere nem itt van, ez csak hab a tortán. 

Meséltem már, hogy 10 éves voltam, amikor kitaláltam az orvosi pályát? Elterveztem mindent, hogy melyik gimnáziumba megyek, hogy ehhez milyen jegyek kellenek, aztán, hogy milyen érettségi százalékokat akarok elérni, és aztán hogy neurológus leszek, aztán meg hogy inkább gyerekorvos. Mindenre volt tervem, és könnyű volt a nehézségekkel megküzdeni, mert tudtam hol a cél. 
Most azonban hiányzik a cél, hiányzik a biztos pont, nincsen jelzőfény a repülőm landolásához. Azaz fogalmam sincs hova megyek dolgozni a diplomaosztó után. Tudom, odáig még van másfél év. És pont erről van szó! Számomra ez azt jelenti, hogy másfél év múlva elérek oda, ameddig a terv szól, átfutok a cél mezőn, és nincs tovább. És így már olyan gyorsan futni sincs kedvem. Olyan ez, mint mikor a kedvenc sorozatod utolsó részét még tartogatod egy ideig, mert nem akarod, hogy véget érjen. Kivéve, ha lesz egy következő évad. Úgyhogy épp a következő évad forgatókönyvének írásában vagyok, mert felemészt a jövővel kapcsolatos bizonytalanság érzése. Óriási dilemma ez nekem, illetve nem nekem, hanem nekünk, ugyanis ez az a nagy döntés, amit közösen kell meghoznunk, és ettől nem lesz könnyebb. Kettőnk közül én hamarabb végzek, és ez egyenlő a távolsággal, amit bele kell számolni az amúgy is hatalmas változásba az életemben. Ugyanis abban az egyben biztos vagyok, hogy nem Szegeden képzelem el a rezidens éveimet. Így egyszerre fog rám szakadni a doktor a nevem előtt, egy idegen város, egy új közösség, és az egyedüllét. Ám mindez nem olyan félelmetes, akkor ha tudom, hogy van egy tervem rá. Legalábbis eddig ez bejött.
  
Rájönni arra, hogy ez nyomja a lelkem nem kevés időbe telt, és rászánni magam arra, hogy ezt megosszam veletek se volt egyszerű, ezt kérlek vegyétek figyelembe, ha néhol nem találtam a megfelelő szavakat.
Igen, tudom, ne fogjam fel ennyire drámaian, de vannak nehéz dolgok az életben, és nekem ez most az. 

Azonban nem szeretném negatívan befejezni, mert pontosan az volt a célom, hogy a parazsat újra lángra lobbantsam magamban és remélhetőleg bennetek is.
Kettős kombinációt választottam a probléma orvoslására. Bár a teljes terv még nincs meg a fejemben, úgy döntöttem arra koncentrálok, amit tudok, azaz, hogy igenis mindig is arra vágytam, hogy orvos legyek, és bízok magamban annyira, hogy ezt nem tartom továbbá egy percig se rossz döntésnek, aztán, hogy nagyon szeretnék gyermekorvos lenni, tehát az leszek, és kész. Ez a gyógymód hivatott enyhíteni a félelmet, és erősíteni a biztonságérzetet. És kellett még valami, ami megadja a gödörből való kiugráshoz elegendő erőt. Ez pedig egy vizsgaidőszak utolsó hetére foglalt üdülés lett. Ez fog motiválni arra, hogy ne húzzam-halogassam a dolgaim, és hogy mindent beleadjak, amit még az utolsó előtti vizsgaidőszakom (!, igen ez így igaz) megérdemel. 

Sajnos igazán ide illő képet nem találtam, ezért ezzel a tökéletesen elkapott pillanattal búcsúzok tőletek. Ha valaki úgy érzi, segítene rajta, ha kiadná magából a félelmeit, keressen bátran, írja meg, szívesen meghallgatom, és ha tudok, szívesen segítek, mert nekem is sokat számít, hogy van aki meghallgat. 

 Baboca

Tökéletes nyár

Olyan pár hetet tudhatok magam mögött, amit szerintem még húsz év múlva is a mosolytól majd kicsattanva mesélek a kandallónál üldögélve. Nem túlzás azt mondani, hogy életem (eddigi) legcsodálatosabb nyara volt a mostani. Abba a helyzetbe kerültem, hogy komoly küzdelem volt csak pár képet kiválasztani, amivel bemutathatnám és átadhatnám az élményeimet, mert legszívesebben megmutatnám mindet nektek. Alig várom, hogy elkészítsem a fotóalbumunkat erről a nyárról és ha kész lesz valószínűleg hetente fogom átlapozni, és visszaemlékezni arra az érzésre, ami átjárt ezalatt az idő alatt. 

Kezdjük ott, hogy elkezdtem a nyári gyakorlatot. Szerencsére a csipet csapat egy helyen csinálta végig a 4 hetet, így a munka után a délután-este a miénk volt. A hétvégéket is tartalmasan töltöttük, a családdal is sokat voltam, és a macsik is szuperül érezték magukat. Ha a gyakorlat nem lett volna túl jó, a barátokkal töltött idő miatt már akkor is megérte volna, de hogy a kellemes a hasznossal összejöjjön még a gyakorlat is mesés volt. Igaz a hivatalos sebészet részén keveset voltam, de becsületesen bejártam végig a kórházba. Időm nagy részét a gyermeksürgősségin töltöttem, ahol a tudás mellett, amit megszerezhettem még a hangulat is jó volt. Az egész gyermekosztály befogadott és örömmel tanított. A gyakorlat végére ezer százalékig biztos lett, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és kész, nincs B terv, nem is kell, mert ez így lesz. Hogy hol, az még rejtély...majd a jövő zenéje lesz.  

A gyakorlattal augusztus 1-én végeztünk, ezután "hazaugrottunk" összekészülni az igazi nyarunk első szakaszára. 6-án hajnalban keltünk és vonatoztunk el Nyíregyházára, majd onnan busszal Tiszabecsre. Hátunkra vetve a táska, sátor, hálózsák és kezdődhetett az egy hetes kenuzás a Tiszán. Nehéz szavakkal leírni milyen is volt ez, de megpróbálom. Egy hétig nem használtam a telefonom, nem keltem ébresztőre, nem gondoltam az élet problémáira, igazából azok nem is léteztek. A sátrazás, a napsugár melegségére ébredés, a tűzbe rakott kotyogóssal kávé főzés, a faluban tyúk vásárlása, majd házi nyárs készítése, amin foroghat, a kifogott halakból készített halleves, a tűz melege és a csillagok végeláthatatlansága, a természet közelségének érzése az, ami igazán megtöltötte a lelkem, és ami miatt imádtam ezt az egy hetet. 
Reggel kényelmesen megreggeliztünk, sátrat bontottunk, lepakoltunk a kenukba, majd megkezdtünk az aznapi szakaszt, egy nap nem eveztünk túl sokat, a lényeg nem ez volt. Megálltunk fürdeni, horgászni, ebédelni, ha úgy adódott, aztán mentünk tovább. Kikötés és kipakolás után jött a sátorállítás, a tűzifa gyűjtés és tűzrakás, vacsora, majd éjszakáig tartó beszélgetés, kártyázás. Minden pillanatát élveztem és alig várom, hogy jövőre újra nekivágjunk egy túrának.  

Három napot töltöttünk otthon, elmentünk a Lótusznapokra, majd indultunk a következő útra, ugyanis kezdődött a Gólyatábor. Irány Balatonakani! Annak ellenére, hogy már kissé túlkorosnak érzem magam az ilyen dolgokhoz, és kissé nyűgössé tett a kényelmetlen alvás, és a hangzavar, illetve, hogy még első nap eltemettem a vízbe fúlt telefonomat, az elsősök aranyosak és jó volt látni, hogy jól érzik magukat, ezáltal értelmet nyer a munkánk. A tábor után még két éjszakát maradtunk a Balatonon a csipet csapattal, strandolás, borozgatás, kirándulás - ami a tikkasztó hőségben inkább a Himalája megmászásának tűnt. 

Innen indultunk a családdal közös nyaralásra. Gyerekkorom óta feledésbe merült utazássegítő Daedalon tette nekem csodálatossá az odautat, olyan jót aludtam végig, hogy egy szavam se lehet. Épphogy kiszálltunk a kocsiból, ledobtuk a cuccainkat, csak annyira nyitottuk a táskánk ki, hogy a fürdőruha előkerüljön, és máris a tengerben voltunk. Igazi passzív pihenős napok voltak ezek, amit cseppet se bánok. Szerencsére az utolsó napot leszámítva szuper jó idő volt Horvátországban, napközben strandoltunk, a fiúk horgásztak, a lányok napoztak, este jókat ettünk, és kimerülésig társasjátékoztunk. Innen újra útnak indultunk, célunk pedig Bosznia volt. Első megállónk még a horvát oldalon volt, egy fürdőzés erejére, aztán Mostar-ig meg se álltunk. Itt csupán egyetlen út, a mecsetek és a híd az, ami látványosság, turistáktól mégis hemzseg az évnek ezen szakaszában. Körbenéztünk, ettünk, ittunk, szebbnél szebb kendők találtak gazdára személyünkben, majd folytattuk utunkat a cél felé.

 Az út egy darabig zökkenőmentes volt, majd elértünk az igazi hegyi utakhoz, ahol a két sáv igazából egy, és csak a rozsdás szalagkorlát tartja benned a lelket. Itt szépen ránk is esteledett, igazi kalanddá téve az út végét. A sötét és az utak mellett nehézséget jelentett hogy nem voltunk biztosak benne, pontosan tudjuk merre kell menni. Az út meredek, kanyargós volt, a kanyarokban pedig egytől egyig legalább egy szép nagy méretű kutya volt, mint mondjuk Belle a Belle és Sébastienből, akit a bestiának tartanak. Szóval kiszállni nem szívesen szálltunk volna az autóból miattuk. Átszaladt előttünk egy borz, és komótosan átsétált előttünk egy póni (igen, tényleg egy póni), aztán kimerülve végre elértük célunkat, Glavaticevo-t. 
Reggel elém tárult a világ legcsodálatosabb látványa, ami azonnal rabul ejtett. Nem tudja visszaadni egyetlen kép se azt, amikor felszáll a köd a hegyekről, és előbújik a természet. A Neretva csordogál az út mentén, majd 10-20 méter múlva zúgó, mély sebesvízzé válik, aztán újra bokáig ér, és bele mersz menni. A hegyek körülfogják a települést, a csend, a béke és a nyugalom járja át a tested. Elképesztő hely ez, a világ végén. A harmónia itt adott. Minden itt töltött percet imádtam, a török kávét kortyolgatni reggel, bámulni a hegyeket, köveket gyűjteni a parton. Hálás vagyok azért, hogy életemben először ezen az eszméletlen gyönyörű folyón raftingolhattam, ami minden tekintetben fantasztikus volt, és határozott elképzelésem visszamenni ide még (sokszor) evezni is meg úgy amúgy is. Ez a hely lett a kedvencem a világon. Úgy érzem lelkem egy kis darabját otthagytam, hogy visszavárjon. 

Tökéletes zárása volt ez egy tökéletes nyárnak. Itt a vége, fuss el véle. 

Baboca

ui.: A tanév megkezdődött, órám rengeteg van, tervem, vágyam célom is, úgyhogy bele kell vetnem magamat az életbe. Remélem nektek is jól telt a nyaratok, sikerült feltöltődnötök, és megvan a kezdeti löket, ami elindít benneteket egy sikeres és eredményes félév útján. Köszönöm, hogy megoszthattam veletek az élményeimet!

Life update

Szerencsére az előző két hónap másképp volt eseménydús, mint a korábbi bejegyzésben írtak, de a vizsgaidőszakok általános törvénye értelmében túl sok izgalmas dolog azért nem történt velem. Megpróbálom a kisebb, nagyobb dolgaimat összeszedni, és egy szösszenetben megírni.

A legnagyobb dolgot nehéz kiválasztani, de valamivel mégis el kell kezdeni a sort.

Na jó hazudtam, nem kérdés, hogy mi a legelső!

Életem legszebbjei közé tartozik az a nap, amikor négytagú család lettünk két elképesztően aranyos kiscicával. Aki régóta ismer, azt is tudja rólam, hogy a legkevésbé sem voltam macskás korábban, nem szerettem, ha hozzám dörgölőznek, ha megcsikarnak, mindig is kutyásnak vallottam magam. Aztán jött ez a két drága teremtés, és teljes személyiségfejlődésen mentem keresztül. Alig várom, hogy hazaérjek hozzájuk, hogy puszit nyomjak a buksijukra, és hogy bebújjanak hozzánk az ágyba este. Jelenleg saját gyerekeimként tekintek rájuk, még ha ez furcsán is hangzik. Mindig rácsodálkozok, mekkora szeretet-mennyiség elfér egy emberbe, és hogy ez a tárhely mennyire kimeríthetetlen.

A dobogón a vetélytárs, hogy felhagytam a kollégiumi élettel, annak ellenére, hogy szerettem annyira a szobát, hogy azt gondoltam hat évet le fogok ott húzni. Az élet azonban nem egy állóvíz, még szerencse! (Az utóbbi évben is olyan keveset voltam ott, hogy talán van akinek az a furcsa, hogy megtudja, nem egy éve költöztem ki onnan.) Mivel az iroda is itt van, elhagyni a kolit még egy darabig nem fogom, de a változás ettől még nagy.

Talán ez nektek nem lenne akkora dolog, de nekem az: végre befejeztem a nagy, és jó hosszú Dickens könyvet-Ódon ritkaságok boltja-, amit talán még decemberben kezdtem el. Na nem azért tartott ez ennyi ideig, mert ennyire unalmas lenne, bár tény, hogy realista lévén nem szűkölködtem barokkos körmondatokban, amiket elolvasva jobb volt újrakezdeni az egészet, és terjedelmes leírásokban. Az elején persze ez is döcögött, de aztán olyan jóvá vált, hogy már azért nem akartam haladni vele.

Ez volt a harmadik Dickens könyvem, és tárt karokkal vár rám már a következő a polcon.

Előtte azonban egy évek óta vágyott könyv váltotta a tankönyveket, ez Karinthy - Utazás a koponyám körül volt, amit gyönyörű formában születésnapomra kaptam.

Ide szeretném nagyon beszúrni, azt a filmben elhangzott mondatot, amiről mindig az igazán jó könyvek jutnak eszembe, de mivel sehol se találom, és már nem emlékszek rá pontosan, most meg kell néznem újra a filmet, így azt hiszem a többi írás holnapra marad. "Oh, bárcsak még ne olvastam volna! Akkor újra átélhetném az egészet." - ennél jobban nem lehet kifejezni, milyen becsukni az utolsó oldalt is elolvasva egy igazán jó könyvet.

Vegyük tovább. Jövő héten megkezdem a harmadik nyári gyakorlatomat is, illetve szeptembertől ötödéves leszek!

Ezen a héten befejezem a második alkalommal megkezdett 8 hetes cukormentes diétámat = juhu, mindenki örül, mert a következő két hónapban megírom a lényegét, a tapasztalataimat és rengeteget megtudtok majd az egészről! Most sokkal kevésbé vettem szigorúan a dolgot, mint elsőre, emellett sok más dologban is különbözött a két diéta. Amire viszont nem vagyok büszke, hogy csúnyán elbuktam egy teljes hetet, amikor elmentem a családommal nyaralni. Ez mutatja, hogy nagyon sokat lehet még fejlődni. A legnagyobb előnye ennek az újrakezdésnek viszont az, hogy egyelőre nem is akarom abbahagyni, így - kevésbé szigorú keretek között, kevésbé diétaszerűen, sokkal inkább életmódként - folytatom ki tudja meddig.

Végére egy nagy bűn az elmúlt időszakból: rettenetesen elhanyagoltam az edzést. Igen, tudom, enyje-bejnye. De a vízen legalább voltam, testmozgás és barnulás a vizsgaidőszakban címen. (A mellékelt ábra mutatja, hogy a szúnyogok is hasznot húztak ebből a tevékenységből.)

Senki se mondhatja, hogy sokat unatkoztam, de ettől szép az élet, nem?

A nyaram is igazán mozgalmasnak ígérkezik, és remélem tényleg így is lesz. Van egy olyan vágyam, hogy holnaptól, mikor felkelek és megittam az első kávét, ott elkezdődik a csoda, és onnantól nem lesz megállás, hogy a napok tele lesznek programmal, nem csak tényleges eseményekkel, hanem edzésekkel, túrázásokkal, bármivel, ami nem fáradtam heverőn döglődés, értitek.

Kívánok mindenkinek kalandos és csodaszép nyarat! Hamarosan jelentkezem!

Baboca

Egyszer fent, egyszer lent

Sokat gondolkodtam azon, hogyan fogjak neki egy új bejegyzésnek, vagy hogy egyáltalán meg akarom-e írni ezeket. Ezt mutatja is az a jó sok eltelt idő. Aztán úgy döntöttem, igenis elmesélem mik történtek. Nyilván tudja mindenki, hogy az élet nem habostorta, nincs mindig száz ágra sütő nap, mégis összességében úgy szép ahogy van. Pontosan erről fog szólni most ez is. 

Ott hagytuk abba, hogy hazaérkeztem Ukrajnából, és volt egy igazán mozgalmas hetem. A következő hetek is kifejezetten mozgalmasak voltak, csak épp nem a jó értelemben. Inkább mondanám zaklatottnak, kétségbeejtőnek és frusztrálónak. Első körben jött a Medikus Kupa hete, amiről jó tisztázni, hogy az égvilágon semmi sem ment simán, vagy úgy ahogy mennie kellene. A saját munkánkon kívül bőven akadt megoldandó feladat, amik a főszervezők nem feltétlenül alapos munkavégzése miatt szakadtak a nyakunkba. Ezek a teendők nem csak hogy sürgetőek voltak, és húzódtak sokszor estébe, hanem sokszor még kilátástalanok is. Emellett az abszolút önhibánkon kívül alakult helyzet (minthogy nem mi voltunk a főszervezők) rajtunk csapódott le. Amennyiben ez nem elég stressz és feladat egy hétre, ezen a héten zajlott az idei év tanszékvezető választása is. Sok olyan tanszék volt, ahol a korábbi mandátum lejárt, ezért pályázat során lehetett a betöltendő feladatra jelentkezni. A pályázók az egyetem különböző tanácsai előtt, a Tanszéki értekezlet illetve a Tanári Testületi ülés előtt bemutatták pályázatukat, majd egy Kari Tanács keretén belül javaslattétel került az egyetem rektora elé. Ez számokban úgy mutat, hogy a keddi napon 11-13:15 között a Gyermekklinika tanszéki értekezletén ültem, majd 14-18 között a Tanári Testületi ülésen. Csütörtökön pedig 14-17 között a Kari Tanácson. A hét nagy része így is a Medikus Kupával telt, ezek szinte csak megtűzdelték a hetet, illetve a Medikus utáni héten indult az egyetemi előkészítő tábor is, aminek egyik főszervezője voltam, így talán lehet sejteni egy héttel előtte mennyi dolgunk volt azzal is. 

A legnagyobb gondom mégsem a kapkodva órákon át szurkolói csomagok gyártása, vagy az utolsó pillanatban szállásokat találni, vagy a kifejezetten kevés egy napra jutó alvásidő volt, hanem hogy már ekkorra tele volt a hasam és karom kiütésekkel, de bőrgyógyászhoz eljutni egy percem se volt. 

Pénteken felmentünk Pestre, ahol csak romlani tudott az addig se fényes helyzet, a szervezői oldal ott se remekelt, estére pedig már kezdtem az összeroppanás határán lenni. Bulizni menni volt a legkevesebb kedvem, úgyhogy inkább aludni mentem...vagyis hát mondjuk megpróbáltam. A szobánk nyitott ablak nélkül egy időzített fulladásbomba volt (a többiről inkább nem írom le az őszinte véleményem, csak azt mondom, hogy simán sátrazok a Tisza mentén, vagy alszok a földön is, de itt nem mertem elmenni fürdeni se). A nyitott ablak, a nagyon hideg éjszaka, a papírvékony takaró és a bulizó utca eredménye szerény 2 óra alvás lett. Reggel mikor felkeltem már a nyakam is csupa kiütés volt, amitől cseppet sem éreztem jól magam, ezért az első gyógyszertárban antihisztamint vettem és hívtam a szüleim hogy jöjjenek értem és menjünk haza, mert egy percet se bírok már ki ott. 

A hónap pozitívumaként: meglátogattunk egy barát családot, egészen pontosan ők fogadták be a kiskutyámat, amikor mi elköltözünk és nem tudtuk magunkkal vinni. Még mindig imádom, és nagy boldogsággal tölt el, hogy milyen szuper dolga van. 

A lelkem otthon helyreállt, majd visszatértem Szegedre, mert ugye jött az előkészítő tábor, és a munka nem végzi el magát. Úgyhogy mialatt a testem feletti uralmat átvette a roseola (vagy parvo, sose fogjuk az igazságot megtudni), összeállt a tábor, és kisebb zökkenőkkel, kisebb agyvérzésekkel, egészen simán lement. 

Zárójelbe való, hogy a tábor a tavaszi szünetem volt amúgy. 

Ezzel véget ért a kalandos március!

Vessük is bele magunkat az áprilisba: 14-e Nemzetközi Kulturális Est, 17-e Zenei Est& Food Fest. Két elég nagy rendezvény, amiért felelek. Az elsőn csak társszervező vagyok, de a magyar programért felelek, és egyáltalán nem túlzással mondom, hogy a külföldi szervezőkkel az utolsó pillanatig nem jöttünk ki, és az esemény napjáig volt kérdés, hogy hagyják-e fellépni a magyar csapatot. Ez nem kevés felfájást okozott önmagában se, de mellette a Zenei est nem akart zökkenőmentesen összeállni. (nagyon nem) Részletekkel felesleges untatni titeket, a végére persze minden összeállt, sikeres volt, de addig naponta akartam feladni és otthagyni mindent. 

Mindeközben zajlott a HÖK választás, a véget nem érő szavazatgyűjtés, és a blokk gyakorlat. 

Azonban az áprilisban volt pár csodálatos napom is, amiket a csodálatos barátaimnak, és csodálatos páromnak köszönhetek. Szép dolgok is kellenek ebbe a bejegyzésbe, úgyhogy vegyük sorra őket!

Vadaspark, ugyanis felháborító, hogy a négy év alatt még sose voltam:

Vasárnapi vásár:

Egy fantasztikus szülinap, aminek elengedhetetlen része volt egy fagyizós randi:

A világ legjobb bulija, szintén a szülinapomon, ahol olyan jól éreztem magam, hogy azt el se lehet mondani, és ahol mindenki lejátszotta nekem a Blue-t én pedig minden alkalommal kivirultam tőle (90's):

Ezek a napok adtak erőt, és adták vissza a bennem lakó "még ha néha nagyon szar is egy nap, de az élet csodaszép" embert. Mert én általában ilyen vagyok, csak egy kissé megtört ez az időszak, főleg a március.

Májusra visszatértem és a következő bejegyzésben megmutatok majd pár csodálatos pillanatot!

Addig is:

Baboca